Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (27) – Az ÚR parancsolt és betöltötte a parancsot
„Ezek azok a parancsolatok, amelyeket az ÚR parancsolt Mózes által Izráel fiainak a Sínai-hegyen.” (3Móz 27,34)
A Leviticus (Vajjikra) ezzel a mondattal zárul. Az ÚR parancsolt Mózes által Izráel fiainak a Sínai-hegyen. Az ÚR (יהוה). Parancsolt (צִוָּ֧ה). Az, aki kijelentette Mózesnek a nevét, a Vagyok, parancsolt Izráel fiainak. Ennek súlya van. Mindaz, ami a könyvben le van írva, az áldozatok különböző formáitól kezdve a tisztasági szertartásokon át a fogadalmak megváltásáig mind-mind JHVH parancsolata. A szentély királya parancsolt népének, és azt várta tőlük, hogy tartsák meg a parancsolatokat.
Ayaan Hirsi Ali kereszténnyé válása hatalmas felkiáltójel
A magyar médiába is eljutott a hír, hogy Ayaan Hirsi Ali szomáliai származású, ex-muzulmán, ateista emberjogi aktivista nemrég bejelentette: keresztény lett. Ennél azt hiszem, az sem okozott volna nekem nagyobb örömöt, ha Richard Dawkins vagy Sam Harris coming out-ol keresztényként. Amióta ateista lett, Ayaan Hirsi Ali is az ő csapatukat erősítette, de az élettörténete és az ahhoz kapcsolódó érzelmi töltet miatt számomra sokkal megrendítőbb, hogy éppen ő dezertált, és éppen hozzánk, keresztényekhez. Persze az új ateista mozgalom brand-je az elmúlt években jelentősen megkopott, zászlóvivőik egyre kínosabbá váltak, egy új buszos kampányt ma már aligha követne olyan eufórikus hangulat, amilyen tizenöt évvel ezelőtt. Ironikus módon a woke forradalom magát Dawkinst is fölfalta, amikor az etológus – érthető okokból – ragaszkodott a nemek binaritásához. A nagy csinnadrattával bejelentkező mozgalom egy évtized alatt apró szektákra hullott szét, az új ateizmus elfáradt, portékája jóval kevésbé kelendő. Ali pálfordulásában azonban más szempontok játszottak szerepet.
Egy karácsony, amikor az egyháznak nyugta lett az eretnekektől
Aranyszavú (Krüzologosz) Szent Péter „Beszéd Krisztus születéséről” című különös homíliája azt a békességet mutatja meg, amit az egyház az eretnekek veresége után él át. Krüzologosz Ravenna püspöke volt a Kr. u. 5. században. Egyik karácsonyi igehirdetésében visszaemlékszik arra, milyen irgalmatlanul nehéz teológiai viták bomlasztották az egyházat a megelőző évszázadban. A viták Krisztus istenségéről folytak, amit az ariánusok egyszer nyíltan tagadtak, máskor körmönfont nyilatkozatokkal és félreérthető formulákkal kérdőjeleztek meg. A 381-es konstantinápolyi zsinat tett pontot a viták végére, amikor is az egyház püspökei végleg megerősítették a niceai hitvallás homoousziosz formuláját és az ortodox hit győzelmet aratott az eretnekség felett. Hallgassuk meg, hogy beszél a békének erről az időszakáról Péter püspök karácsonyi homíliájában:
Oscar Cullmann az apostoli és az egyházi hagyomány közti hierarchiáról
Oscar Cullmann sokszínű és gazdag teológiai munkája leginkább az ún. üdvtörténeti iskolát erősítette, de magában foglalta a római katolicizmussal való párbeszédet is. Nem véletlen, hogy egyik legfontosabb könyve éppen egy Péterről szóló monográfia (Petrus. Jünger – Apostel – Märtyrer: Das historische und das theologische Petrusproblem), amely egyszerre kritikus a protestáns exegézissel szemben, amely hagyományosan inkább elvitatta Pétertől a Kőszikla szerepet, és a római katolikus teológiai hagyománnyal szemben, amely Péter Kőszikla szerepének egyszeri és megismételhetetlen voltát tagadta. Cullmann protestáns megfigyelőként vett részt a II. Vatikáni Zsinaton. Ökumenikus munkája miatt Karl Barth azzal viccelődött, hogy sírjára fogják majd írni: „Három pápa tanácsadója volt.” Mindezek fényében különösen érdekes, amit egyik teológiai esszéjében az apostoli és az egyházi hagyomány közti különbségről megfogalmazott:
Mi következik Ferenc pápa szexuáletikai maszatolásából?
Régóta komoly fejtörést okoznak Ferenc pápa kétértelmű megnyilatkozásai, de a Hittani Dikasztérium legutóbbi nyilatkozata, amely lehetővé teszi azonos nemű párok egyházi megáldását, joggal veri ki a biztosítékot még azoknál is, akik eddig hajlandók voltak nagyon messzire elmenni abban, hogy Papa Francesco progresszív irányba való kikacsintásait a kétezer éves hagyományon belül értelmezzék. Most is nyilván elindul az örök vita, hogy a római katolikus hagyományfejlődés átírja, meghaladja vagy egyszerűen csak kibontja-e Jézus Krisztus és az apostolok tanítását. Szinte a végtelenségig lehet ezt folytatni a szexuáletikai nyitás területén is. Lehet vitázni, hogy vajon a Dikasztérium a melegpárok megáldásának engedélyezésével most felülírta azt, amit eddig az egyház a homoszexuális kapcsolatokról tanított, vagy csak egy üres gesztust tett, hogy megtartsa a németeket, vagy mindössze nyitottságot akart közvetíteni, ami nem ír fölül semmi lényegeset, legfeljebb megbirizgálja a konzervatívok érzékenységét, ami egyáltalán nem árt.
A lelkipásztorok kontárok lennének?
A címben megfogalmazott kérdéssel nem arra utalok, hogy egy-egy lelkipásztor jól vagy rosszul végzi-e a szolgálatát. Kétségkívül vannak az egyházban kontárok, akik hanyagul, ügyetlenül, esetleg bölcstelenül, hozzáértés nélkül vezetnek. Vannak kifejezetten rossz, alkalmatlan lelkészek. Vannak hamis munkások is. Talán azt is kimondhatjuk, hogy története során az egyháznak a legtöbb kárt a hűtlen pásztorok okozták, akik – ahogy Ezékiel próféta már az ószövetség idején is fogalmazott – „magukat legeltették” (Ez 34,2). Vannak pásztorok, akik valójában béresek, a szolgálatot csupán pénzért, fizetésért végzik, igazi felelősséget nem vállalnak, komolyabb áldozatokra nem hajlandóak. Sőt, tragikus módon állnak farkasok is pulpitusok mögött, akik lerombolják a hitet és elemésztik a nyájat. De most nem ezekre a konkrét esetekre gondolok, hanem általánosabb értelemben magára a lelkipásztori szolgálatra. Vajon nem kontárság maga a lelkipásztori munka?
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (26) – Ha békével hordozzák büntetésüket
„…ha majd megalázkodik körülmetéletlen szívük, és békével hordozzák büntetésüket, akkor visszaemlékezem a Jákóbbal kötött szövetségemre, az Izsákkal kötött szövetségemre meg az Ábrahámmal kötött szövetségemre, és visszaemlékezem az országra is.” (3Móz 26,41b-42)
Isten a szövetség áldásait és átkait sorolja ószövetségi népének. Ha a rendelkezései szerint élnek, megtartják parancsolatait, vagyis a szövetség rájuk eső részét, kész megáldani őket bőségesen. Ha azonban elhagyják a szövetséget, hátat fordítanak neki, Isten megvonja áldásait és rossz dolgokkal bünteti, fegyelmezi őket. Nem csupán arról van itt szó, hogy vétkeznek, hiszen azt az áldozati rendszer kezelni tudta, hanem arról, hogy hűtlenül elfordulnak tőle, hátat fordítanak neki, nyíltan szembeszegülnek parancsolatainak. A következmények ebben az esetben súlyosak és számosak.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK