C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei
A Tűzfal podcast harminchatodik része is az ördögről szól, de kissé könnyedebb, viszont jóval személyesebb formában, mint az előző. Lewis népszerű könyvéről beszélgetünk, amely egy Csűrcsavar nevű ördög beosztottjához, Ürömvölgyihez írt fiktív leveleit tartalmazza. A levelekből közvetve sokat megtudhatunk a lekünkért folyó háború apró részleteiről. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is.
La Cène Sur Une Scène Sur La Seine
Egy pillanatra hadd térjek vissza a párizsi olimpia megnyitó jelenetére. Az elmúlt héten nagyon-nagyon sok művelt ember mondta el butuska embertársainak, hogy „mint az közismert, khm”, a produkció legnagyobb felháborodást kiváltó része nem az Utolsó vacsorára, hanem Jan van Hermansz Bijlert németalföldi festő Istenek ünnepe című képére hajazott. Az Utolsó vacsorában nem is annyi ember van, meg egyébként is, egy művelt értelmiségi azonnal látja az obskurus holland eredetet, és hogy ez egy bacchanália, nem egy blaszfémia, nincs itt semmi látnivaló, illetve van, csak nem az. Igaz, az első napokban némelyek még úgy mentegették a produkciót, hogy a blaszfémia valójában evangélium, Jézus is örülne neki, de végül maga Thomas Jolly rendező erősítette meg, hogy a jelenetet valóban Bijlert képéből szedte, téma lezárva, szél a vitorlából kifogva. Az lett az ostoba bugris, aki ezt elsőre nem értette, vagy ezután nem fogadja el.
Akkor most a diverzitás, egyenlőség és inkluzivitás nevében emlékezzünk meg a francia kultúra néhány kitakart hőséről is!
A most következő személyek nem lesznek ott semmilyen haladó társaság asztalánál, legyen az utolsó vacsora kövér, nagymellű, leszbikus hölggyel Jézus helyén, vagy épp pogány bacchanália Dionüszosszal és szakállas nőkkel, herés törpékkel és bámész kislánnyal, esetleg ezek extravagáns, őrült keveréke, vagy csak egy baráti társaság elvárt luxushiedelmekkel. Nem lesznek ott még a két nappal ezelőttig ismeretlen holland Jan Hermansz van Bijlert mellett sem, aki váratlan sibbóletként kezdte elválasztani az úgynevezett művelt embereket a tőlük elmaradó műveletlenektől. Ettől még a következő tíz név része nemcsak a francia kultúrának, de a franciák által gazdagított egyetemes történelemnek is. Rövid, szubjektív válogatás következik a laicité zárófüggönyén túlról, a keresztény teológia no-go zónájából. Legyen ez az én ugrásom (l’appel du vide) a párizsi megnyitó program közepén tátongó ürességbe.
Szabad-e megsértődniük a keresztényeknek, amikor Jézust gúnyolják?
Az olimpiai megnyitó blaszfém jelenetei világszerte kifejezetten meglepő, nem várt mértékű felháborodást szültek, viszont a metronóm mérhető pontosságával érkeztek rá azok a nagyon is várható reakciók, amelyek leszidták a keresztényeket ezért. Van, aki azon akadt ki, hogy más keresztények kiakadnak az istentelenségen, holott annak is örülhetnénk, hogy Jézus egyáltalán téma lett. Van, aki felháborodva arra emlékeztetett, hogy a valódi keresztényeknek nincs idejük felháborodni, mert a valódi keresztények a szegények etetésével és a gyengék felemelésével vannak elfoglalva. Van, aki szerint a keresztények reakciója bárdolatlan csődületet, hitbuzgalmi köpködést, sőt, homofób, már-már genocíd közhangulatot eredményezett. A központi motívum ezekben a megszólalásokban a felemelt ujj, amely arra emlékeztet, hogy a keresztényeknek nem lenne szabad megsértődniük, és kifejezetten ostobák, ha mégis megsértődnek. Látszik más közös szál is, de azt talán majd máskor elemzem.
Az új vallás megnevezte fő riválisát
Sokan elmondták már a véleményüket a párizsi olimpia megnyitójáról, pontosabban az abban látható blaszfém jelenetekről. Én mindössze két kérdést szeretnék a téma kapcsán feltenni. Az egyik kérdésem az, hogy vajon a franciák miért a szexuális sokféleség ünneplését tartották az olimpiai játékok legfontosabb üzenetének. A másik az, hogy vajon ezt miért éppen a kereszténység egyik ismert képi ábrázolásának kiforgatásával közvetítették. A két kérdés valójában egy, és a válasz pontosan abban az irányban található, ahova én is évek óta mutatok. Talán nem is baj, mert épp a tisztánlátást segíti, hogy a szándékok egészen pőrén (valóságos és átvitt értelemben egyaránt) láthatóvá váltak most a világ figyelő szeme előtt. De mielőtt a válaszomra rátérek, két akadályt szeretnék eltenni az útból. Az egyik a blaszfémia kérdése, a másik a szándékosságé.
Az egyházatyákról beszélgetünk
Egy másik beszélgetést is hadd ajánljak itt a blogon a figyelmetekbe. Besztercei Márkkal a Hit Rádióban nemrégiben az egyházatyákról beszélgettünk evangéliumi nézőpontból. Mi, protestánsok, azt hiszem, túl keveset foglalkozunk a keresztény egyház első évszázadainak meghatározó gondolkodóival, pedig a reformátorok számára nagyon-nagyon fontosak voltak, és valóban meghatározták nemcsak az egyház első évszázadainak, hanem az egyház egész történetének irányát. A beszélgetésben szóba kerül, hogy időnként milyen fenntartások alakultak ki az evangéliumi mozgalomban az egyházatyákkal és általában a hagyománnyal szemben, és hogyan lehet a jogos ellenérzéseket elválasztani a felesleges aggályoskodásról. Besztercei Márkkal arra biztatjuk a hallgatókat, hogy olvassák az egyházatyákat, mert saját korunkat is és a hitünket is jobban megérthetjük általuk. Érdemes megnézni a beszélgetést, örültem a meghívásnak!
Kétféle módja annak, hogy ne legyünk önmagunk
Most egy olyan bekezdés következik, ami elsőre nem biztos, hogy érthető lesz, de ha kibontom, némelyeknek akár az életét is teljesen megváltoztathatja. A halálos betegség (Göncöl Kiadó, 1993) című könyvében Søren Kierkegaard ezt írja az Énről: „Az Én [Selv, Selbst] olyan viszony, amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul; az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végesség és a végtelenség, a mulandó és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise, röviden szintézis. A szintézis két dolog viszonya.” (19) Elmondom, miért fontos ez a néhány bonyolult mondat.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK