Valaki azt írta az egyik Jézus haláláról szóló posztom kapcsán (kissé epésen, de nem teljesen indokolatlanul), hogy beakadt nálam a lemez. Igaza van! Nagyhéten a szívem közepét találta el a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát ért gúnyos támadás, belém mart és kiélesített. Úgy éreztem, most egy ideig én sem akarok másról tudni, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Azt éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, nem maradhat megválaszolatlanul, hogy a hitem legdrágább kincsét, Jézus bűneimért folyt vérét közönségesnek tartsák, Isten igazságát, amely a golgotai kereszten magára vette az adósságaimat, vérszomjnak nevezzék, és a kegyelem legcsodálatosabb, legszentebb, legfelszabadítóbb örömhírét éppen Krisztus halálának ünnepén a kegyetlenség evangéliumának nevezzék. Ráadásul nem ateista Dawkins-tanítványok, akiktől megszoktuk, hanem az ő vulgáris érveiket egy az egyben felkaroló keresztény prédikátorok. Nem, nem, nem!

tovább