menny

Nagymamám hosszú élete szinte átölelte az egész huszadik századot: az első világháborút, a vörösterrort, a második világháborút, az 1956-os forradalmat, a kommunista diktatúra mind a négy gyötrelmes évtizedét, a rendszerváltást és az ezredfordulót. Kilencvenöt évesen halt meg. Amikor 1945-ben Érsekújvár – ahol nagyapám tanárként dolgozott – Csehszlovákia része lett, nagyapám még a fronton volt, így Nagymamának kellett döntenie arról, hogy csehszlovák állampolgárok lesznek-e, vagy mindenüket hátrahagyva, négy gyerekkel és egyetlen bőrönddel átjönnek a határon. Nagymama Magyarország mellett döntött. Budára költöztek a nagyszülőkhöz, de nemsokára elvették tőlük ennek a háznak a tulajdonjogát is, majd elvették a kertjüket is, és lakótelepet építettek a helyére. Összesen hét gyermeke született, akik többsége még otthon lakott, amikor nagyapám szívinfarktusban meghalt. Ezeket azért írtam le, mert amikor Nagymamát megkérdeztem, hogy mi volt a legnehezebb esemény az életében, nem ezeket említette, hanem kapásból rávágta: Trianon.