„Ti olyan sietősek vagytok, erről elfeledkeztem…” – szólt Szilszakáll, az öreg ent. „Nos, még nem szabad türelmetlenkednetek. Most értünk az első szakasz végére; de sok mindent meg kell magyaráznom azoknak, akik messze laknak, Vasudvardtól távol, meg azoknak is, akikkel még nem tudtam beszélni a tanács előtt, s csak azután fogjuk eldönteni, hogy mitévők legyünk.” Ez a kedves epizód A gyűrűk urából azért jutott most eszembe, mert az Európai Év Fája versenyből kizárták az orosz „indulót”, egy 198 éves tölgyfát. A tölgyfát Ivan Turgenyev orosz író ültette, egy olyan távoli korban, amikor még nem volt orosz-ukrán háború, és az Oroszországot lerohanó Napóleon császár éppen két éve halt meg száműzetésben Szent Ilona szigetén.

A három 19. századi orosz íróóriás – Dosztojevszkij, Tolsztoj és Turgenyev – közül Turgenyev állt legközelebb a nyugati gondolkodáshoz; az akkori Nyugat figyelmét ő irányította az orosz irodalom kincseire. Turgenyev mindössze tíz évvel volt idősebb Lev Tolsztojnál, aki Háború és béke című nagyregényében megírta az Orosz Birodalom különös győzelmét Napóleon császár hódító csapatai felett. Fjodor Sztrahov orosz filozófus így foglalta össze a regény jelentőségét: „Az emberi élet teljes képe. Az akkori Oroszország teljes képe. Teljes képe annak, amit történelemnek és a népek csatájának neveznek. Teljes képe annak, amiben az emberek boldogságukat, nagyságukat, örömüket és megalázottságukat vélik megtalálni.”

Álljunk is meg egy pillanatra, és gondoljuk el, miről beszélünk. Turgenyev kizárt tölgyfája nem akármilyen fa. A francia katonák és orosz muzsikok vérével frissen áztatott földön született, és a Moszkvától délre fekvő Szpasszkoje-Lutovinovo birtokon lett két teljes évszázad tanúja. Ez a tölgy évről évre leveleket hajtott, lehullatta azokat, majd újabb leveleket hajtott, és újra lehullatta azokat. Az idő figyelte rituális átöltözését, ő pedig az idő múlását. Látta mindazt, amit mi csak megsárgult történelemkönyvekből ismerünk. Megélte a dekabrista felkelést, a Bolsoj Színház megnyitását, Puskin halálát és II. Sándor cár meggyilkolását, megélte, hogy Moszkva lett megint Oroszország fővárosa, megélte az első világháborút, a spanyolnáthát, a bolsevik forradalmat, a cári család kiirtását, a vörösök és fehérek polgárháborúját, Lenin és Sztálin Szovjet-Oroszországát, a Moszkva felé haladó német csapatokat, a Nagy Honvédő Háborút, a hidegháborút, a brezsnyevi pangás évtizedét, a Szovjetunió szétesését, a jelcini Oroszország megalázottságát. Öreg tölgyként távolról figyelte a Krím erőszakos visszacsatolását, a donbaszi konfliktust és az újabb világjárvány alatt maszkban járó embereket. Évről évre újabb gyűrűvel vette körül lassan kérgesedő derekát, és meg sem állt a százkilencvennyolcig, Napóleon halálának kétszázadik évfordulójáig.

Akkor azonban a Benedek-hurrikán kitekerte a földből.

Talán jó is, hogy a kizárását már nem élte meg – bár nem valószínű, hogy egy tölgyet az ilyesmi érdekelné. Ez minket, embereket érdekel. A szovjet időkben a Háború és béke helyét a Csendes Don vette át, Szolzsenyicint száműzték, a Zsivago doktor pedig tiltólistára került. Pont így törölték most el halála után szinte még „temetetlenül” Ivan Szergejevics öreg fáját, jelezve, hogy a Nyugat, amely annak idején Turgenyev miatt figyelt fel az orosz kultúrára, most felvont orral újra hátat fordít annak. Oroszország lett Napóleon, és Ukrajna Oroszország. 1821-ben Napóleon halt meg, kétszáz évvel később a Nyugat számára rituálisan Oroszország. Az oroszok szeretik hinni, hogy joguk van a terjeszkedéshez – Ukrajna lerohanásával léptek is megint egy feledhetetlenül brutálisat, olyat, amilyet szoktak. A Nyugat – bár nem ez az énképe – szintén hiszi, hogy terjeszkedhet, és a maga eszközeivel be-behatol akár az Orosz Birodalom udvarába is. Mivel azonban új szokásaként a másnaposok feledésvágyával igyekszik meghaladni a tegnapot, Oroszország nyers reakcióját látva most kapkod és az ijedségét heves ruszofóbiával kompenzálja. Mintha nem lenne a tegnap mellett holnap sem. Ha Turgenyev fája még élne, bizonyára sóhajtva mondaná: „Ti olyan sietősek vagytok, erről elfeledkeztem…” S kétszáz év súlyával a vállán fáradtan hozzátenné: „sok mindent meg kell magyaráznom azoknak, akik messze laknak, Vasudvardtól távol…”

De erre most nincs idő. Ma új téma van napirenden. Profilképet kell cserélni.