a költészet
metaforák
aranyvidékeit
járja
hogy
a jelentést
emlékek
véges
sokaságából
szője
egzotikus
köpennyé
ha a költő
elveszíti
a hitét
a jelentésben
(a kijelentésben)
az otthonban
(az istenben)
a szó
és a jelzett
közötti
hűségben
a képes
beszéd
végtelen
bolyongás
a megérkezés
gyávák
lusta
hazugsága
lesz
a meta-
forák
többé nem
kötnek
nem
hoznak
nem
szelnek át
távolságokat
inkább
elrejtenek
széttörnek
mint örök
szélcsend
feltartóztatnak
és
Pénelopé
hiába sző
halotti leplet
Odüsszeusz
Kalüpszó
szigetén
cinikusan
legyint
a hazatérőkre
a szövésnek
(a szökésnek)
sosincs
vége
és a költő
egy távoli
szigeten
a reményt
darálja
fehér
szemcséjű
homokká
(Szabados Ádám, 2021. a Magyar Költészet Napja)
Szívem legközepéből ♥
„………….
a meta-
forák
…………
mint örök
szélcsend
feltartóztatnak
…………..”
A költészet napja kapcsán a blog szerzője az alábbit kérdezi:
„……………………………: miért felkavaró a szép élménye?”
Hogy keresztényként miként hat rám a szép, azt életemben először a podcasts – ban elhangzó beszélgetés meghallgatását követően, kerti tevékenységem közben fogalmazódott meg olyan miliőben, ahol virágzó fák vesznek körül, és amerre nézek, az élet fakadása látható.
A szép, a harmónia, az odaillő nem hagy érintetlenül. Viszont nem ejt rabul, nem bűvöl el. Olyan hatással van rám, mint a szellő. Felüdít, majd felfrissülve megyek tovább utamon. Az „örök szélcsend” a tovább haladás lendületét csökkentené.