Megrepedt ajkuk véresre dagadt, s mint ezernyi házába száradt csiga a víztelen, meszes tájba olvadtak; két királyi sereg lassú csíkja hagyott mászásnyomot a dombok alatt, ahol elhaladtak lovaikkal; a dicső csápokból csak ez maradt: jobb kezük a porban húzta a lándzsát, nyelvük a szájpadlásukhoz tapadt. Azért indultak útnak, hogy Moáb bősz királyát, Mésát megleckéztessék, akinek hűbérura volt Áháb, amíg Izráelben új király nem kélt, a balga Jórám, kinek az uralmát a móábiak megelégelték. Szövetségre lépett ő és Jósafát, együtt indultak leverni Mésát, hátsó úton, Edóm pusztáján át. De hét napja nem találtak forrást, és a meszes sziklák foglyul ejtették a két csüggedt, tanácstalan királyt. Sáfát fia, az Isten embere, aki mestere kezére öntötte a vizet (mielőtt őt a mennybe az ÚR felvitte), nem üdvözölte Izráel új királyát, Áháb fiát, a dinasztiát, amely üldözte Illést, akinek buzgó imáját a Baál-papok átokba foglalták. (Mert bár vízzel öntötte le árkát, Jáhve tüzes nyelvei felnyalták, s a víz utóbb vérrel elegyedett, hisz a papokat lemészárolták a Kisón-pataknál, melynek medre mint lüktető ér szaladt át a tájon, az eget is karmazsinra festve.) Elísá végignézett Jórámon, majd ezt mondta a megszeppent királynak: „Arcod csak Jósafát miatt látom.” „Lantot kérek, túl nagy itt a lárma, Júda istenfélő királya miatt figyelni fogok az ÚR szavára.” Mésa közben ezt írta sztélére, dicsőségére a nagy Kerijjótnak, hogy megtudja a föld minden népe: „Magaslatot emeltem Kemósnak, a moábiak győztes istenének, mert nagy királya lettem Dibónnak, rólam szól Karchában minden ének, hisz Dávid tüzét Kemós elé vittem, és szabaddá tettem büszke népem!” Eljutott azonban hozzá híre Jósafát és Jórám hadjáratának, s lelkét gyötörni kezdte az isten. Ránézett Astar-Kemós bálványa, és a rémes szobor felküldte Mésát Kir-Háreset fehér sziklájára. Ment a király a várfalra némán, harag tombolt kívül-belül, ahol járt, a papot hívta, meg a saját fiát, s megépítette a szörnyű oltárt, de közben az erős ember remegett, és remélte, hogy nem kerül sor rá. Elísá behunyta szemét, hogy a lant hangja lágyan ringassa szellemét, ahogy a kék hullám sodorja a tíruszi pálmák zöld levelét, és andalító keleti szellőben lépegetnek felmálházott tevék, homokban ringatózva előre nyújtott nyakkal és elmélázó fejjel a lassan megeredő esőben. Elísá lelke itta a vizet, és a szent hullámokon át érezte, a közeljövőben mit tesz Isten. „Vájjátok ki a patakmedreket, csináljatok bennük kisebb gödröket, ezek majd esővízzel telnek meg!” Tetszett a királyoknak az ötlet, gödröket vájtak a patakmedrekben, s úgy lett, mint Elísá jövendölte. De a moábi harcosok szeme vért látott a lemenő nap fényében, és ez lett a csapataik veszte. Mésához rémült követ érkezett, és össze-vissza beszélve zihálta: „Véresnek hittük a patakmedret!” „Azt hittük, hogy Izráel királya támadt rá Jósafát seregére, de az csak a nap vörös sugára.” „Lekaszaboltak bennünket, érted?!” A király lelke pontosan értette, hiszen előre látta e képet. Kardját, sisakját a földre tette. Iszonyú áldozatát már meghozta, most fiára nézett, s a papnak jelzett. Kir-Háreset sziklájának tornya a halál döbbent csendjébe öltözött, és megbillent Kemós isten szobra. Harag jelent meg a népek között, és idő előtt véget ért az ostrom: a véráldozattal Moáb győzött. Elísá zsidó győzelmet mondott, de a véres diadal a pataknál nem az utolsóra vonatkozott. A győzelemhez víz kellett s vér, és a király fiának áldozata, de e három király csak jel és kép. A nagy nap harmadik órájában másik király fia mondta: „Szomjazom!” „Mint a cserép, a torkom kiszáradt!” „Megolvadtam, s mint a víz, szétfolyok, száraz nyelvem az ínyemhez tapadt, mert kutyák vettek körül, gonoszok.” Engesztelést kíván a szent harag, vér nélkül nincs béke s bűnbocsánat, ezt látták a Koponya-hegy alatt. Amikor a Golgota sziklája gonoszok által ostromlott várfal lett, és a fiút átdöfte a lándzsa, s a nép kérdezte, Illés eljön-e (nem értik: Éli, éli, sabaktáni!), vagy a zsidók királya odalett – nem kellett eltörni a lábszárt is mert a Ben-Melek biztosan megholt, az oldalából víz és vér jött ki. Így a végső győzelem is megvolt. (Szabados Ádám)
Köszönjük eposzi soraidat! Felfrissítette bennem és feleségemben a Jézus áldozatának üzenetét.
Csatlakozom Albu Leventéhez, és én is köszönöm Ádám mindkét eposzi hangvételű írást. A következő, „Születés és feltámadás” – t is.