A Miatyánk következik most – az én megfogalmazásomban. Nem véletlen, hogy a Miatyánk különböző változatokban maradt fenn az evangéliumokban: Kr. u. 70 előtt a zsidók őszintétlennek tartották, ha valaki változtatás nélkül mond el egy ismert imádságot. (Ha a zsidók szó szerint meg akartak őrizni egy szöveget, megvoltak arra a technikáik, amikor nem ezt tették, arra meg megvolt az okuk.) „Ti pedig így imádkozzatok…” – mondta Jézus, amikor a tanítványoknak adta azt a keretimádságot, amit mi „Miatyánk” néven ismerünk. Ezt a keretimádságot tartottam szem előtt, amikor megfogalmaztam a saját imádságomat. Ezt az imát részenként közöltem már, most egyben is közzéteszem. Nem azzal a céllal, hogy bárki ismételgetni kezdje, hanem azért, hogy mást is inspiráljak arra, hogy a Miatyánk alapján a maga imádságát fogalmazza meg (újra és újra).

***

„Mi Atyánk…”

Atyám, veled akarok most lenni. Többes szám első személyben szólítalak meg, ahogy a Fiad tanította nekünk, de most igazából nem emberek társaságára vágyom, hanem a Tiédre. Nem vagyok egyedül, tudom, sokan vagyunk, akik szeretünk téged és segítségül hívjuk a nevedet. Szerzetes sem vagyok, vagy remete. De most Rád vágyom. A közeledbe akarok menni, mint mikor gyerekként édesapám mellé bújtam szombat reggelenként az ágyba, hogy meséljen. Nálad akarok időzni. Csak úgy.

Felfoghatatlan még mindig nekem az, hogy Téged, a Teremtőt, az univerzum Urát és Alkotóját, ennek a mérhetetlenül nagy valaminek, amiben benne vagyok, aminek csak nevetségesen parányi részét alkotom, nevetségesen rövid idő óta, szóval felfoghatatlan számomra, hogy Téged, ennek az egésznek a létrehozóját atyámként szólíthatlak. Néha nem is megy. Néha csak a nagyságodat látom. Néha csak a kicsiségemet látom.

Néha meg csak a saját nagyságomat látom (tudom, én is tudom, milyen nevetséges ez!), és olyankor azért nem szólítalak apámnak. Olyankor Isten vagy csak, de az is elvontan. Első Mozgató, Tervező, Legfőbb Jó, vagy valami hasonló. Te ez mind vagy, de én nagyfiúnak képzelem magam és távolról beszélek rólad. Bocsáss meg! Köszönöm, hogy most nem küldesz el, pedig megérdemelném. Nagyszerű Isten vagy. Szeretlek. Te vagy az én mennyei Atyám. Sokunknak Atyja vagy, de most annak örülök, hogy nekem is.

„…aki a mennyekben vagy…”

Atyám, te fent vagy a mennyekben, én meg itt lent vagyok a földön. Jó ez a távolság, mert így könnyebb arra emlékeznem, hogy te nem a földből való vagy, mint én. Néha egy szintre hoznak téged az ősi teogóniák isteneivel. Pedig te nem a kozmosz terméke vagy, mint Zeusz, Thór meg a többi pogány isten, éppen a kozmosz jött létre a te szavadra! Te a mennyekben vagy, a többi isten csak a földön, vagy egy magas hegyen van, vagy nem is létezik. Neked még akkor is le kellett hajolnod, amikor az emberek égig érő várost építettek, hogy lásd, mit művelnek! Persze te mindent láttál, csak a mi fennhéjázásunkat tetted nevetségessé, amikor lehajoltál, hogy láss minket.

Uram, te nem is az égben vagy, hanem a mennyekben. Az ég az alkotásod, nem a tróntermed. Amikor Gagarin nem talált téged az űrben, azért nem talált, mert te a mennyekben vagy, nem az égben. Nem tudom, hol a menny. Vagy a mennyek. Ha-sammajim. Azt sem értem, egyáltalán nem értem, hogy lehet az univerzum véges. Mi van rajta kívül? Tudósok azt mondják, az univerzum olyan, mint egy lufi, amit felfújnak. Tágul. De mi van ezen a lufin kívül? Értelmetlen a kérdés? Te tudod, Uram. Én csak azt tudom, hogy te a mennyekben vagy, nem a földön vagy az űrben.

Atyám, az is eszembe jutott, hogy mi sokszor próbálunk téged lehúzni a saját szintünkre. A cselekedeteidet emberi mértékkel próbáljuk megérteni és magyarázni, és amikor nem értünk, kiakadunk rád. Elfelejtjük, hogy te a mennyekben vagy, mi meg a földön. Elfelejtjük, hogy téged az egek egei sem fogadhatnak be. Szégyellem, de sokszor félreértünk téged, és aztán leírunk és elvetünk. Tudom, hogy ez iszonyatos. Kérlek, bocsáss meg nekünk! Taníts minket értékelni és becsülni azt, hogy a mennyekben vagy!

„…szenteltessék meg a te neved…”

Atyánk, a szentséged időnként megijeszt bennünket. Könnyebb is a szentségedről a közösségben beszélnünk, mert amikor egyedül vagyunk, és úgy találkozunk vele, az félelmetes. Nekem is könnyebb elismernem, hogy bűnös vagyok, amikor mások is bűnösök körülöttem, mint ha egyedül vagyok veled, és csak te vagy, én vagyok, meg a bűneim. Sokszor kerüljük a szemtől-szembe találkozást veled. Látod, most is a többes szám mögé bújok. A szentséged nehéz, mert elszakít örömöt ígérő vágyaktól és súlyosan rombolja az énképemet. Előtted tisztátalannak érzem magam és tudom, hogy változnom kell. Egyszerűbb olyanokkal együtt lenni, akik nem különbek nálam. Te különb vagy.

Téged mégis így szeretlek, szentként. Ez most úgy hangzik, mintha kettőnk közül én lennék a nagylelkűbb, de nem ezt akartam mondani, bocsáss meg. Te más vagy, mint én, vagy általában az emberek, és ez így jó. Hasonlítunk rád, de ugyanolyanok soha nem leszünk, mint te vagy. És ez mégsem rossz érzés. Rossz érzés, hogy a bűn miatt is más vagyok, mint te, nem csak a végesség miatt, de a szívem mélyén örülök annak, hogy szent vagy. Ha olyan lennél, mint mi, nem tudnálak tisztelni. Nem lenne vonatkoztatási pontom. Elsüllyednék a viszonylagosságban.

Atyám, a szentséged Krisztus miatt mégsem ijeszt meg. Csak amikor távol vagyok tőled és nem akarok megváltozni, akkor zavar. Amikor közel vonsz magadhoz, akkor a szentséged puha, meleg, simogató és kedves. Tiszta, mint a frissen mosott ágynemű. Mint az új abrosz, amit senki nem akar leenni. Uram, az igazat megvallva mégiscsak vonz a szentséged, és olyan jó lenne, ha ezt mások is így látnák! Kérlek, mutasd meg az embereknek, hogy téged nem kell a magunk képére átváltoztatnunk! Mutasd meg nekik, hogy jó vagy! Akkor is, ha nem mindig értünk téged. Akkor is, ha zavarod a köreinket. Igenis lássanak az emberek szentnek! Én is mindig annak akarlak látni!

„…jöjjön el a te országod…”

Atyánk, mi uralkodni akarunk. Eredetileg te bíztál meg bennünket azzal, hogy hajtsuk uralmunk alá a földet, vagyis uralkodjunk, de akkor még minden máshogy volt. Akkor a te nevedben uralkodtunk volna, téged szolgálva, követeidként, papjaidként, helytartóidként. Most viszont ellenedben uralkodunk. Istenek lettünk, mit te, mi akarjuk eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Mi akarjuk hozni a törvényeket, melyek a saját szívünket tükrözik, nem a tiédet. Szóval bajban vagyunk.

Köszönöm, Atyám, hogy legyőztél engem. Köszönöm, hogy megmutattad: az én uralmamnak nincs jövője. Hálásan gondolok vissza arra a napra, amikor kapituláltam előtted. Igazából te győztél le, én csak annyit tudtam kinyögni, hogy megadom magam. Arra számítottam, hogy aznap véget ér minden jó, amiért érdemes élni, viszont nyugtom lesz. De akkor találtam meg az életet! Atyám, emlékszel, mekkora örömmel töltöttél meg engem akkor? Soha vereség ennyire nagy örömöt nem okozott senkinek!

Úgyhogy most azért imádkozom, hogy jöjjön el a te országod! Valósuljon meg a te uralmad! Mutasd meg, milyennek tervezted el ezt a világot! Mutasd meg, mi a szándékod az emberekkel, az állatokkal, a növényekkel, a csillagokkal! Szeretném látni, milyen az, amikor nem engedsz többé az ellenségeidnek! Szeretném látni, milyen az a világ, ahol színre lépsz, elhallgattatod a lázadókat és belefogsz örökkévaló terveid kibontásába! Uram, jöjjön el a te országod! Gyógyítsd meg ezt a földet! Gyere el közénk – Úrként!

„…legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is…”

Atyám, amikor azért imádkozom, hogy jöjjön el a te országod, valójában azért imádkozom, hogy végre csak a te akaratod valósuljon meg. Hogy ne más akarata döntsön, ne a lázadók akarata, ne az én akaratom, hanem a tiéd. Annyi akarat feszül most egymásnak a földön, és ezekből nem rajzolódik ki semmilyen harmónia. Háborúban áll a sok akarat veled is és egymással is. És te ezt hagyod. Kérlek, ne hagyd! Legyen meg a te akaratod! Nem akarok hallgatni azok véleményére, akik ellentmondanak neked. Arra vagyok kíváncsi, amit te akarsz mondani és tenni.

A mennyben már most is minden úgy van, ahogy akarod. Bizonyos értelemben a földön is, de ez más. Itt az is benne van az akaratodban, hogy teret engedj a gonoszságnak. Ez a mennyben lehetetlen, onnan kivetetted a Sátánt. Nálunk még dúl a lázadás. Nálad már nem. A te tróntermed tiszta és szent, ott ugyanúgy nem lehet jelen tisztátalan, ahogy a földi Templom szentélyében. A szentek szentje félelmet keltő hely volt, oda nem mertek bemenni még a főpapok sem félelem nélkül, hiszen tudták, hogy tisztátalanok. Csak a kosok vére nyitott utat számukra. A földünk viszont még tele van tisztátalan akaratokkal, melyek ellened feszülnek. Az enyém is ilyen volt, és gyakran még most is ilyen.

Kérlek, Atyám, legyen a földön is minden úgy, ahogy a mennyben van! Uralkodj köztünk, és az legyen a földön is, amit te akarsz, ne az, amit mi! Tisztítsd meg a földünket, tisztítsd meg a szívünket, égess át mindent, velünk kezdve, hogy ne legyen több makacs, önfejű lázadás a földön! Segíts engedelmeskedni! Segíts, hogy szeressük is az engedelmességet! Segíts, hogy az akaratomat én is hozzá tudjam igazítani a tiédhez, hogy csak egy akarat legyen benned és bennem. Krisztusom, sokat vitatkoztak arról, hogy vajon egy vagy két akarat volt-e benned. Hiszem, hogy csak egy akarat volt benned akkor is, ha kettő akarta ugyanazt. Legyen ez így bennem is és az egész világon!

„…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…”

Atyánk, rengeteg a szegény ember a világban, és Jézus azt mondta, amikor a földön járt, hogy a szegények mindig velünk lesznek. Atyám, nagyon rossz látni ezt a sok szükséget. Néha lyukas zsáknak tűnik ez az egész, amit nem lehet soha betömni. Előttem van annak a kisfiúnak az arca, aki a múltkor elkérte a sült krumplimat. Fájdalmas volt látni az örömét, amikor odaadtam neki a krumplit. Neki csak így van mindennapi kenyere. És olyan sokan vannak, Atyám, akiknek még így sincs. Bele se tudok gondolni, milyen lehet éhen halni.

Atyám, annyi család van az országban, akik belerokkantak a devizahitel-tartozásba. Nagy reményekkel indultak útnak, és végül csak a szorongás maradt, a napról-napra vergődés, meg a kölcsönkérés, a megromlott kapcsolatok, a szégyen, és végül talán még a házuk vagy a lakásuk elvesztése is. Ki ne félne egy ilyen bizonytalan világban? Ki ne keresne valami biztos fogódzót? Ki ne sürgetné tőled az eledelét, mint a zsoltárban az oroszlánok?

Atyám, Jézus azt tanította nekünk, hogy ne féljünk, mert te gondoskodsz rólunk. Inkább hálaadással tárjuk eléd a kéréseinket, és mondjuk el neked: szükségünk van arra a mindennapi kenyérre. Nem tudunk kenyér nélkül élni. Te alkottál bennünket olyan testtel, amit táplálni kell. Ez a te találmányod. Nem érdemeljük meg, hogy lázadókként életben tarts bennünket, de arra biztattál, hogy bizalommal jöjjünk hozzád, mennyei Atyánkhoz, és mondjuk el neked a szükségeinket. Köszönöm, hogy ma volt kenyér az asztalunkon. Meg tojás, sonka és sajt is.

„…és bocsásd meg vétkeinket…”

Atyám, nem tudok veled úgy beszélgetni, hogy ne rendezzem az adósságaimat. E nélkül nem tudok a szemedbe nézni. Bűnös ember vagyok. A minap is önző voltam, nem láttam tovább a saját igényeimnél. Érzéketlen voltam és bántóan viselkedtem a feleségemmel, türelmetlen voltam a fiaimmal, feszült voltam a feladataim miatt, és nem tudtam ezeket időben eléd hozni. Szégyenkezem ezek miatt. És így vagyok most előtted. Jó nagy adósságkupaccal.

Közben azon is gondolkodom, vajon mennyire volt őszinte az, amit az előbb leírtam. A szívem csalárdságának a mélységeit sokszor alábecsülöm, lehet, hogy most is őszintétlen voltam, ahogy megvallottam neked a bűneimet. Lehet, hogy abba is belevegyült valami rossz, valami önfelmentés. Lehet, hogy csak le akartalak nyűgözni. Fel akartam hozzád alázkodni.

Uram, én nem tudok olyan jóvá vagy rosszá válni előtted, hogy szeressél. Köszönöm, hogy ezzel együtt szeretsz engem. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet. Az összeset. Azt is, amit látok, meg azt is, amit nem látok. Nem akarok előtted semmit takargatni, mert tudom, hogy nem kell. Köszönöm Jézus keresztjét, ahová virtuálisan felszegezted az adósságaimat felsoroló dokumentumot. Krisztus nem virtuálisan halt meg, hanem valóságosan. Köszönöm, hogy vele mehetek tovább, és nem vádolsz.

„…miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”

Atyám, ez a „miképpen” szorongással tölt el. Te úgy bocsátasz meg nekem, ahogyan én megbocsátok másoknak? A megbocsátásodat az én megbocsátásomtól teszed függővé? Hogyan lehetséges az, hogy feltételt szabsz, mikor máshol azt mondod, hogy a hit az egyetlen feltétel, és ha megdolgozhatnék az üdvösségemért, akkor az többé nem volna kegyelemből? Jól értelek, hogy azt mondod: akkor bocsátasz meg nekem, ha én is megbocsátok másoknak? Ez így nagyon kemény.

Vagy lehet, hogy az üdvözítő hit egyik elengedhetetlen tulajdonsága az, hogy elengedi mások adósságát? Lehet, hogy amikor kinyitom a kezemet, hogy elfogadjam az ajándékodat, ahogy Augusztinusz elképzelte a hitet, akkor egyúttal mások adósságainak is ki kell hullaniuk a kezemből? Lehet, hogy az önigazság, mely a hit ellentéte, az adósságok őrizgetésében is megnyilvánul? Amikor nem bocsátok meg, azzal a másiknál jobbnak tartom magam, és megakadályoz abban, hogy higgyek?

Uram, te tényleg magasra teszed a lécet. Miközben azt is belátom, hogy ennél alacsonyabbra nem is tehetnéd. Ingyen adod az üdvösséget, csak magamat nem emelhetem mások fölé. Megbocsátasz, csak nekem is meg kell bocsátanom másoknak. Elengeded az adósságaimat, de én sem tarthatom meg másokét. Uram, segíts, hogy ezzel az alázattal közeledhessek hozzád! Félelmetes ez a mondatod, de hálás vagyok érte. Hozzád csak valódi alázaton keresztül vezet az út. Nincs mese, meg kell fürödnöm a Jordánban.

„…és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…”

Atyám, te már Ábrahám hitét is megpróbáltad, amikor azt kérted tőle, hogy ajánlja fel neked áldozatul az ígéret gyermekét. Jób istenfélelmét is letesztelted és példaként állítottad Ellenséged elé. Sőt, saját Fiad ragaszkodását is megpróbáltad, amikor egy időre közel engedted hozzá a Kísértőt. Úgy tűnik, te ezt gyakran teszed azokkal, akik az oldaladon állnak. Úgyhogy nem számítok arra, hogy pont az én életemből hiányozhatna a próbatétel, a πειρασμός.

Viszont arra kérlek, hogy vedd figyelembe az erőtlenségemet! Ne hozz olyan helyzetbe, amikor tudod, hogy a gyöngeségem miatt elbuknék! Ha előre számítasz arra, hogy a próba túlméretezett számomra, kérlek, ne vigyél bele engem! A Sátán ravasz és hazug angyali fejedelemség, én hozzá képest egy naiv, gyönge ember vagyok, aki ráadásul hajlamos a vétkezésre. Kérlek, védj meg tőle!

Sőt, kifejezetten azt kérem, hogy tartsd őt távol tőlem! Tudom, ebben nekem is van felelősségem. Én is helyt adhatok az ördögnek, és akkor én magam viszem magamat a kísértésbe. Bennem is van gonosz, fogékony vagyok a kísértésre. Nem miattad, hanem saját kívánságaimtól vonzva és csalogatva esem kísértésbe. Éppen ezért kérlek, szabadíts meg a gonosztól! És ne engedd őt közel hozzám akkor, amikor erőtlen vagyok!

„…mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”

Atyánk, amikor hozzád imádkozunk, a legnagyobb és a legidőtlenebb előtt borulunk le. Sok ember gondolja, hogy övé az ország. Nem csak királyok és miniszterelnökök gondolják ezt, hanem mi, demokratikus választópolgárok is. És nem csak a szavazófülkében, hanem a házunkban is, a lelkünkben is. Minél öntudatosabban állunk ki a jogainkért, annál jobban látszik ez. Pedig az ország nem a miénk, hanem a tiéd. Minden ország. Az eljövendő is.

Tiéd az ország, és tiéd a hatalom is. A királyok, miniszterelnökök és demokratikus választópolgárok nem rendelkeznek valódi hatalommal. Emlékeztetted erre Pilátust is, és azóta számtalan királyt, miniszterelnököt és demokratikus választópolgárt. A valódi hatalom nálad van. Ha kell, ezt egy apró vírussal is be tudod bizonyítani.

Tiéd a dicsőség is. Minden tőled, általad és érted van. Igen, érted. Miért olyan nehéz ezt elfogadnunk? Miért olyan nehéz ebbe belesimulnunk? Nem kell pedig különösebb ész ahhoz, hogy belássuk, ha te valóban öröktől fogva vagy, és valóban örökké létezni fogsz, mi viszont parányi idő óta létezünk, és jelen formában parányi ideig fogunk csak létezni, akkor ez az egész miattad és érted van! Ráadásul mindörökké.

Nekem ez az egész így mégis nagyon megnyugtató. Ámen.