A szekularizmus hozna ébredést?

2023 jan. 2. | Divinity, Közösség, Spiritualitás, Társadalom | 12 hozzászólás

Van egy olyan érv, miszerint Európában az evangéliumi ébredés egyik gátja, hogy a kereszténység hosszú időn át társadalmi, kulturális, politikai tényezőként is viselkedett. Akik ezt hangsúlyozzák, előnyösebbnek vélik a szekuláris társadalmi berendezkedést, az állam és a kereszténység teljes, hermetikus elválasztását, és arra emlékeztetnek, hogy a korai évszázadokban is így állt a helyzet, ezért volt az akkori kereszténység erős és megnyerő. A Római birodalom ellenségesen, de legjobb esetben is közömbösen viseltetett a keresztények iránt, az evangélium mégis futótűzként terjedt és meghódította a lelkeket. Ha a keresztények befejeznék a kultúrharcot és teljesen kivonulnának a kultúra és az államigazgatás területéről, az evangélium megint olyan vonzóvá válhatna, hogy az emberek hinni akarnának benne. A Nyugat posztkeresztény kulturális forradalma tehát kifejezetten előnyös a misszió szempontjából, mondják, mert a keresztényeket visszakényszeríti a kiinduló alaphelyzetbe: a megtűrt, üldözött, marginalizált státuszba. Ebben a gondolatmenetben a kulturális kereszténység az evangelizáció akadálya, a szekularizáció kiteljesedése viszont a következő ébredés előszobája lehet.

Nem mondom, hogy nincs igazság ebben, sőt, magam is inkább az olyan kereszténységnek vagyok a híve, amelyikben a gyülekezetek hitéleti működése egyáltalán nem függ állami támogatásoktól, és amelyik nem fogad el végső békét semmilyen társadalmi berendezkedéssel, beleértve a „keresztény társadalom” eszményét is. Tudom, hogy ott vannak az állami feladatokat ellátó intézmények, amelyek fenntartása állami felelősség is, de most nem is azokról beszélek, hanem a gyülekezetekről, amelyek támogatásával kapcsolatban viszont van mit végiggondolniuk az egyházaknak. A kereszténység vonzereje és a szekularizáció között azonban messze nem egyértelmű a kapcsolat, vagy ha igen, az bizony inkább a szekularizáció ellen szól. Figyeljük meg a nagy nyugati evangéliumi ébredéseket: szinte mind a keresztény társadalmi plauzibilitási struktúrákon belül zajlott le! Ilyen volt a reformáció, a huszita és a lollard mozgalom, a puritanizmus és a pietizmus, a 18. századi angliai és amerikai ébredések, a herrnhuti megújulás és az abból fakadó protestáns külmisszió, a metodizmus, a 19. századi „második nagy ébredés” Amerikában, az ír, a skót és a walesi ébredés a század közepén, a finn evangélikus ébredés, a baptista ébredések, majd a 20. században a testvérgyülekezeti mozgalom és a pünkösdizmus, amely Dél-Amerikától Afrikán át Ázsiáig a világ minden táján hatalmas missziós áttöréseket eredményezett. A magyarországi Bethánia ébredés több hullámának hátterében is egy alapvetően keresztény kultúra állt, amelyben értelmezhető volt a bűn és a megtérés fogalma. Még a romániai ébredés is rejtett keresztény kulturális háttér előtt zajlott, amit csak megerőszakolt a kommunista diktatúra ateizmusa. És mi történt a radikális szekularizáció új időszakában? A válasz fejbekólintó: Európa az összes kontinens közül a leghitetlenebb földrész lett, és a rohamosan világiasodó Észak-Amerika is elkezdett felzárkózni hozzá. Hanyatló egyházak, ijesztő mértékű hitehagyás, progresszív hiedelmek által lépre csalt evangéliumi közösségek, eretnekké váló felekezetek, növekvő letargia. A szekularizáció egyáltalán nem vezetett megújuláshoz, éppen ellenkezőleg: halálos kísértéssé vált az egyház számára.

Láttuk már, milyen az, amikor egy új vallás letarolja a kereszténységet és szinte teljesen megszűnik a keresztény hit jelenléte egy egész régióban, hiszen ezt tette az iszlám Észak-Afrikában, Kisázsiában, a Közel- és a Közép-Keleten. Hosszú évszázadokra vált sóval behintett, terméketlen talajjá a föld egy jelentős része. Most épp egy másik vallás végez hasonló munkát Európában, és ez a szekularizmus. Az iszlám is terjeszkedik, de a föld besózását elsősorban nem ők végzik, hanem azok, akik (a kereszténységgel szembeni pillanatnyi érdekszövetség ellenére) az iszlámra nézve is fenyegetést jelentenek. A kereszténységet Európában a szekularizmus vallása tarolja le, és úgy tűnik, a kereszténység immunrendszere képtelen hatékony védelmet felépíteni ellene. Rod Dreher írja Szent Benedek válaszútján c. könyvében: „Jézus Krisztus azt ígérte: az egyházán a pokol kapui sem vesznek majd erőt. Azt azonban nem, hogy a pokol nem győzedelmeskedik a nyugati egyházán. Ez rajtunk múlik, s azon, amit itt és most választunk.” (27)

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Isten nem is hozhat váratlan ébredést a világnak ezen a táján. A szél fúj, ahol akar, és miért ne akarhatna fújni újból itt is. Az evangélium az Isten ereje. Sem azt nem állíthatjuk, hogy a keresztény kulturális háttér szükségszerűen termelné ki az ébredéseket, sem azt, hogy nincsenek ébredések ellenséges kultúrában (gondoljunk csak Kínára, Iránra, Indonéziára vagy Indiára). De azt biztosan kijelenthetjük, hogy maga a szekularizáció nem hozott az egyház számára megújulást. Nyugaton ma semmiképpen nem jobb a helyzet, mint amikor a társadalom alapvetően keresztény plauzibilitási struktúrák mentén rendeződött, láthatóan inkább sokkal rosszabb. Történelmi tényként kell megállapítanunk, hogy a keresztény kultúrában voltak elsöprő erejű ébredések akkor is, amikor az egyház hitelességi válsággal küszködött, ma meg szinte egyáltalán nincsenek. A szekularizált nyugati emberek többsége számára a templomok mára egy furcsa kor lenyomatai lettek, amelyben még olyan barbár dolgokban hittek, mint hogy a házasság egy férfi és egy nő között köttetik, a nemek binárisak, az azonos neműek közötti erotikus kapcsolat bűn, sőt, valójában minden erotikus kapcsolat bűn a házasságon kívül, meg hogy van abszolút igazság, van rend, van céltévesztés, van menny, van feltámadás, lesz utolsó ítélet, és a Megváltó értünk bűnhődött. Ezek olyan mértékben elképzelhetetlenné váltak az új plauzibilitási struktúrában, hogy Nyugat-Európa nagyvárosaiban az emberek szinte nem is gondolkodnak többé az értékükről (leszámítva talán az afrikai bevándorlókat). Akik régen a keresztény erkölcs hiteltelen képviseletére panaszkodtak, azok ma a keresztény erkölcs erkölcstelenségét kifogásolják, mert a szekularizmus nem a kereszténység előtti római világ visszatérése, hanem a kereszténység tudatos meghaladása. Erkölcsi értelemben is. A meghaladás gondolata fontos, szerves része az új szekuláris plauzibilitási struktúrának, amely ma arról szól, hogy a kereszténységet kipróbáltuk, nem működött, sőt, hamisnak és erkölcstelennek találtuk, ezért elvetettük és mélyen megvetjük. Bármilyen hazug is ez a mondat, ez lett a bevett narratíva, az értelmezési keret, amely az evangéliumot körülveszi. A nyugati ember végül kifejlesztette a vírust, amely legyőzi az anyaszervezetet. Vagy ha az evangélium a vírus, akkor a hatékony antitestet fejlesztette ki, amellyel megvédheti magát tőle.

Tehát amikor egyes hívők arra vágynak, hogy legyen végre teljesen világi a kultúra és a társadalom, láthatóan nem olyat kívánnak, ami az evangélium ügyét előre mozdítja. Hiszen ez néhány apró szigetet leszámítva Európában már megvalósult, és ismerjük a gyümölcseit is. Igen, vannak rossz történelmi tapasztalatok a kereszténység társadalmi befolyásáról, és vannak rossz jelenbeli élmények is, és ezek a humanista filozófiákkal (és kulturális hegemóniatörekvéseikkel) együtt maguk is hozzájárultak a szekularizmus térnyeréséhez. Ezekből a rossz tapasztalatokból megtanulhatjuk, hogy az egyháznak mindenekelőtt saját identitásában kell megerősödnie, Krisztusban és az ő igéjében kell újra meggyökereznie, az apostoli alapokhoz kell visszatérnie. És nem szabad félnie. Emlékszünk? Athanasius contra mundum. A keresztény gyülekezeteknek akkor is az Úr Krisztushoz kell ragaszkodniuk, ha körülöttük mindenki másban hisz. Akkor is, ha saját soraikat fertőzte meg az eretnekség. Az üres vallásosság önmagában nem sokat ér, és ez éppen most látszik meg, amikor a szélesebb társadalomban az ilyen hitek egyébként is elfogadhatatlanná, feleslegessé váltak. De a tapasztalat ma már azt is mutatja, hogy a szekularizáció nem fellélegzést, hanem szellemi hanyatlást, szinte csak ítéletet hozott. No nem azt a prófétai ítéletet, amikor Isten felrázza a világot, hogy az emberek hozzá kiáltsanak, hanem azt, amikor megszűnik az ige, és az Istenhez való kapcsolódás szimbólumai is eltűnnek a földről (vö. Ám 8,11-12). Jól gondoljuk meg, mit kívánunk magunknak és a felebarátainknak.

Az üres vallásosságra a megoldás tehát nem a szekularizáció, hanem a belső megújulás. Az egyháznak nem a világból kell visszavonulnia, hanem az evangéliumban kell megerősödnie, hogy ne a világot kövesse, hanem utat mutasson a világnak is. Meg kell szentelődnie, meg kell tisztulnia, meg kell merítkeznie a Szentlélekben, hogy sóként és világosságként hasson a társadalomra. Isten használhatja ehhez a szekularizáció próbáját, hiszen ha van világosság, az a sötétben még jobban is látszik. De ha elfogadjuk a szekularizmus filozófiáját, az nem a keresztény hitünk erejét jelzi, hanem a belső tartásunk megroppanását. Azt jelzi, hogy nem hiszünk a Krisztusban megismert igazság egyetemes érvényében, nem hisszük, hogy mi vagyunk a világ világossága és a föld sója, nem hisszük, hogy Krisztus az urak Ura és királyok Királya, nem hiszünk a parancsában, hogy mindenki, mindenütt térjen meg (ApCsel 17,30). Azt jelzi, hogy behódoltunk a felvilágosodás igényeinek, magunkévá tettük legfőbb premisszáit, és a hitünket ahhoz az egyre szűkülő térhez igazítjuk, amelyet Isten ellenségei jelölnek ki számunkra. Ez éppen az ellenkezője annak, ahogy a korai kereszténység viselkedett a Római birodalomban. Az a kereszténység életerős volt, expanzív, radikális, a kor isteneire nézve fenyegető, valódi kihívást és veszélyt jelentett. Az a kereszténység nem hátrált, hanem új plauzibilitási struktúrákat teremtett a társadalmak számára. Tudott szenvedni, de bátor kiállásával meghatározta a publikus diskurzus kereteit. Szelleme nem behódolt, hanem hódított. Új középpontot tűzött le, amely rendezte a kulturális teret. Hatott az emberekre, a társadalomra, a művészetekre, a tudományokra, univerzális és abszolút igényekkel lépett fel, mert Krisztus volt számára az egyetlen Úr.

Ma sem olyan kereszténységre van szükség, amelyik megszeppenten visszahúzódik a sótartóba, hanem ami az ízét megőrizve bátran hatni akar az egész világra. Nem mentegetőző, szabadkozó keresztényekre van szükség (bár valódi alázatra nagyon is!), hanem olyanokra, akik a nyílt arénában is bátran megvallják a hitüket, az Igazságról tanúskodnak, megtérésre hívnak, és nem kímélik az életüket mindhalálig (vö. Jel 12,11). Ahogy Lesslie Newbigin fogalmaz: „A keresztény hit megvallása… újfajta felvilágosodást követel: a szekuláris társadalom alapvetéseinek tisztázását, elhallgatott kérdések fölvetését, el nem ismert előfeltevések alapos vizsgálatát. (…) Krisztus követése nem jelentheti azt, hogy Krisztust a saját életünkben, családi életünkben és az egyház életében Urunknak ismerjük, ám ugyanakkor elfogadjuk, hogy a nyilvános életben valami más főhatalom uralkodik.” (Evangélium a pluralista társadalomban, 258) Ebből nem csupán az következik (bár az is), hogy teremtsünk az evangélium számára a szekularizmusnál kedvezőbb plauzibilitási struktúrát. Sokkal többről van szó. Maga az evangélium lép fel követeléssel: azt parancsolja, hogy hamis imádatként azonosítsuk be, utasítsuk el és haladjuk meg a szekularizmus vallását! Hiszen, ahogy a legkorábbi keresztény hitvallás szól: κύριος ησος χριστς!

 

12 hozzászólás

  1. Zoli

    “Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” (1Ja 2:15)

  2. F Barni

    Szia Ádám!
    A felvetésed nagyon izgalmas. Néhány ponton engedd meg, hogy hozzátegyem a magam kis (szabad) egyházi tapasztalatait vagy megélését. Ebben a kérdésben a helyzetemet használom tudatosan nézőpontként, azért, hogy ez a vállalt elfogultság most az árnyalását szolgálja.

    A cikkben felvetett csoportot, akik a szekularizációban az ébredés garanciáját látják, én nem ismerem. A legprimitívebb vallási észlelés nem óhajtja, hanem biztosra veszi a szekularizációt. Mást sem lát maga körül, mint a világot. Ami az ő hitén és gyülekezetén kívül esik, az mind a világ. Egyik francia ismerősömet egy hegymászó vezette hitre a 70-es években. Annyira unikum-számba ment neki a hegymászó bizonyságtétele, hogy megtérését a világegyetem egyedi eseményeként fogta fel. Pár nap együttlét után a hegymászó teátrális körülmények között lezuhant a sziklákról, és a barátom azzal a teherrel és missziós lendülettel ereszkedett le a francia szekularizációba, hogy ő maradt az egyetlen keresztény a világban.

    De mondok egy másik példát, és előre elnézést kérek a református testvéreimtől. Apukám Dudaron nőtt fel, ami egy kétezer fős színtiszta református magyar falu volt a sváb tengerben. 1948-ban plántálódott ott egy pünkösdi gyülekezet, ami az első évtizedeit az apcseli elszigetelődésben töltötte. Nekik a református egyház volt a szekuláris világ. De ezt az éles elkülönülést mindkét fél táplálta. Mikor Apu tizenhat évesen elkezdett járni, majd megtért a pünkösdieknél, az Egyház elkezdte üldözni. Otthon agyba-főbe verték, fenyegették, és a végén elüldözték a szomszéd faluba. A falusiak is úgy mondták, hogy vagyunk mi, és vannak „a hívők”. A pünkösdiek meg úgy, hogy vagyunk mi hívők és vannak „a világiak”, azaz a reformátusok. Még olyan terminuszavart is szült ez mikrokultúra, hogy ha valaki megtért, azt mondta: kijöttem az Egyházból. A dudari reformátusok derék embereknek számítottak a pünkösdi hívők szemében, akik hűségesen látogatták a templomot, de azért utána vasárnap is betonoztak. Italoztak, táncoltak a mennyegzőkön, nem tudtak maguktól imádkozni és nem forgatták otthon a Bibliát. Éles vonal húzódott a két világ között, de nem volt bigott a viszony, hiszen a pünkösdiek számon tartották azokat a szerintük keveseket, akik újjászületettek voltak a népegyházban, és azt is tudták, melyik pap olvassa és melyik mondja szívből a prédikációt. Később lazultak a vasfüggöny szálai, és tartottak közös Istentiszteletet is a faluban. Aztán pünkösdi hívőként is megéltem, hogy hitgyülekezetes vagy adventista ismerőseim engem tartottak világinak magukhoz képest, mert én kívül álltam az ő felekezetük bűvkörén, ahol életadó nedveket vagy felismeréseket forraltak. Ezzel csak azt akarom példázni, hogy ahány keresztény identitás, annyi szekuláris-világ mezsgye, így missziós terület tárul fel a hívők körül. Valaki a keresztény kultúrát tartja világnak, és ha tudja, hát térítse meg!

    Eggyel külsőbb kör képe, mikor a szabadegyházak a keresztény kultúra ballasztjától nem azért akarják megtisztítani a szekuláris világot, mert ébredést várnak ettől, hanem hitelességet és egyértelműséget. Egy keresztény színezetű, de a mélyben sokszínű társadalomban olyannak látják az evangelizációt, mintha a rajtvonalon megmasszírozott, feldoppingolt és szöges cipőben lévő keresztények versenyeznének kiéheztetett, tornacipős világi versenyzőkkel. Tudják, hogy így a nyerés valójában látszólagos és megkérdőjelezhető. Visszásnak tartják, ha az evangelizációt a hitetlenek forintjából finanszírozzák, és felbruttósított és előreengedett intézmények és programok turbinái fűtik. Tudnak az ellenvetésről, hogy mások szerint azért kell a keresztény evangelizációt ( akár államilag is ) kistafírungozni, mert a rajtvonalon mellettünk nem tornacipős amatőrök futnak, hanem a balliberális NGO-k szintén kitömött ügynökei. Nekik azt válaszolják, hogy akkor inkább kipróbáljak a tornacipő + Szentlélek kombót, minthogy testi és világi eszközökkel küzdjenek. A sikert a tisztességes küzdelemben látják, nem csak a „megtérők” számában. Fals teológiának gondolják ugyanis, hogy a szekuláris világ megtéríthető és átformálható. A különbséget – világ és egyház között – az egyszerű biblikum fényében nagyon is számon tartják, és fennállónak gondolják végig. Lényegét tekintve nem is romlik, hanem alakot vált csak. A világ számukra nem egy szám, hanem Jánosi értelemben egy szellemiség, ami fennmarad és megváltoztathatatlan. A lényeges különbség, hogy nem a világot akarják megtéríteni, hanem a világból akarnak megtérőket. Ha keveseket is, de őszintéket. A keresztény értékeket a szekuláris világon ezért egy olyan zavaró máznak tartják, amit eleve le kell hámozni róla, hogy hozzáférjenek a bűnöshöz, mielőtt megmentik. Úgyis mindent elölről kell kezdeni, gondolják.

    Amit most felvázoltam a szabadegyházak programjáról, az természetesen eszményi és alig képviseli ma gyülekezet vagy felekezet ilyen vegytisztán. Sőt, nagy fájdalmam, hogy egyre-másra rágja szét saját gyökereit, mikor bejelentkezik az állami milliókért és a politika turbináihoz odatolja ő is magát. És persze nem csak a politika és a közpénz zavarhatja meg az evangelizációt, és nem csak a kultúrkereszténység válhat az Egyház, hovatovább a Szentlélek helyettesítőjévé. A Szent Lélek, ha hiányzik, mindegy, hogy mivel pótolják akár a szabadegyházak (kizsarolt tized, a manipulált és erőszakos térítő módszerek, a mindent eluraló zene, vagy a kétfilléres életmegváltó szlogenek, …), az minden esetben fájóan béna lesz.

  3. Szabados Ádám

    Barni,

    köszönöm ezt a hozzászólásodat, mert segíthet tovább tisztázni ezt a bonyolult és sok nézőpontból megközelíthető kérdést. Nagyon jó, hogy ráadásul személyes élményekből indulsz ki, amelyek átélhetővé teszik történelmi nagyegyházakból valóknak is, hogy a Krisztust a kisegyházi szubkultúrában megismerő hívőknek miért olyan távoli és sokszor taszító még a keresztény kultúra gondolatának felvetése is.

    A kérdés szerintem az, hogy vajon az egyház megelégedhet-e azzal, hogy bevackolja magát valahol a peremvidéken, és a világ felé való szolgálatát az evangélizációra redukálja. Ismerem ezt a szabadegyházi (pontosabban dualista, hiszen a puritán kongregacionalisták egészen máshogy gondolkoztak) felfogást, magam is ilyen háttérből érkezem. Néha még mindig kifejezetten rokonszenvezek is vele, mert olyan nekem, mint az anya szívhangja a szoptatott csecsemőnek: a világ ijesztő viharaiban egy csendes, ismerős sziget, ahova egy időre visszahúzódhatok, hogy megpihenjek.

    De ha ezt a dualizmust elfogadjuk, akkor más területen is el kell fogadnunk az önkéntes karantén korlátozott felelősségét. Nem bírálhatjuk a kormányzatot, nem törekedhetünk annak megjobbítására, nem szólhatunk fel a zsidótörvények vagy a rabszolgatartás intézménye ellen, nem bírálhatjuk a prostitúciót és emberkereskedelmet lehetővé tévő jogszabályokat, illetve ha ezt mégis tesszük, azzal a felelőtlen és kényelmes hozzáállással tesszük, hogy a teher alá egyébként nem állhatunk be, mert az a világ, mi meg a hívők vagyunk. Ezzel a hozzáállással át kell engednünk a tudományok művelését is azoknak, akik azt naturalista metafizikai korlátok közé kényszerítenék, és meg is teszik, ha a keresztények kivonulnak a kapuőr szerepekből. De hasonló a helyzet a korrupció vagy az oktatásügy bírálatával, nem is beszélve az egészségügyről, ami talán meg sem született volna a kereszténység társadalmi felelősségérzete nélkül, amely azt annak idején létrehozta.

    Számomra érthető, de alapvetően felelőtlen az a kisegyházi pozíció, amit felvázolsz, mert bár a világtól való különbözésben igazat és helyeset állít, hiányzik belőle a világért érzett felelősségérzet, leszámítva az evangelizáció egydimenziós munkáját. Nem a világ sója akar lenni, hanem csak ez eljövendő világé. Szerintem Carl F. Henry és John Stott annak idején jól mérték fel az evangéliumi mozgalom ezirányú hiányosságait és mulasztásait, amikor az evangelizáció mellett a társadalmi felelősség fontosságára is emlékeztettek, noha ők is hangsúlyozták, hogy a prioritási sorrendben az evangelizáció az első.

    És persze van egy pár felvetésed, ami kifejezetten közel áll a szívemhez. Például a Szentlélek erejében való bizalom és az állami támogatásokkal szembeni bizalmatlanság. Az egyháznak sokkal közelebb kell lennie a Szentlélekhez, mint az államhoz. Akkor is, ha imádkozik érte, ahogy az apostolok tanították.

  4. F Barni

    Nagyon jók a kérdések! Igyekszek rá választ adni, de előtte jelzem, hogy a kisegyházak, – amiknek nevében jól -rosszul most beszélek – sem egységesek és az utóbbi időben van elmozdulás bennük a politikai aktivitás felé. Megpróbálom a válaszokat sarkítani, karikírozni, hogy érthetőbb legyen. Néhány válaszom meg valószínű csak a saját álláspontomat fejezi ki, hisz én is tájékozódó és nyújtózkodó szabadegyházi vagyok. A pontok korántsem teljesek, de megpróbálok megértetni valamennyit a szabadegyházi hívő gondolkodásmódjából.
    • Egy szabadegyházi hívőt elsődlegesen a saját élete a családja és a helyi gyülekezet felé érez felelősséget. Úgy érzi ezzel már a világért is tesz. Már a felekezetét és a tágabb világot sem látja annyira saját hatáskörébe tartozónak. A világgal a maga környezetében a jó cselekedetek gyakorlása (segítőkész, adakozó, befogadó, vendék szerető, munkahelyen példamutató és lelkiismeretes) és az evangelizálás útján van aktív kapcsolatban. Nem éli meg pereméletként a létét. De az valóban jellemzőbb rá, hogy nem a rendszerek általános bajain és megreformálásán dolgozik, hanem abban éli meg a társadalmi felelősség vállalást, hogy a rendszer kárvallottjain segít. Ő maga is eltűri a kárt és üldöztetést.
    • Fontos kulcs továbbá, hogy szabad egyházak (nem mindegyik) nem csak az államtól szabadok, hanem a felekezetüktől is. Sok az önálló, laza kapcsolódásokban létező gyülekezet. Mindegyiknek van saját profilja és nem központosítottak. Sőt azon belül a tagok is önállóak (az egyik főzeléket a másik húst eszik) Nem a pap (hivatalos személy) tanít, hanem egyszer a Zoltán, máskor a Géza. Nem ugyanazt mondják, nem ugyanazt hallják. A teológiai kérdéseket kivéve, nem szokás, hogy ezt vagy azt képviseli a felekezet. A csoportos fellépés a demonstrálás teljesen idegen tőlük (hitgyüli kivétel, az jobban centralizált, mint a többi karizmatikus mozgalom) Szavaznak és van politikai véleményük, de ezt nem egységes, az egyéni sávba tartozik. Ha valaki egyénileg vállal közéleti szerepet az nem gond, csak ne a gyülekezet nevébe tegye és ne keverjen bele másokat. A felelősség maradjon itt is egyéni. Ugyanúgy fogják fel, ha vannak közöttük művészek vagy tudósok. Ezzel ne terheljék a gyülekezetet, ez az ő személyes ügyük. Az elv itt is mikroszkopikus, ami egyébként a nagy célt szolgálja: Ne a művészetet vagy a tudományt akard megváltani, hanem te magad legyél egy hiteles és lelkiismeretes művész és tudós. Ne hozz szégyent Krisztusra, mert végsősoron ez a minőség fogja megváltani a világot.
    • Amit egy nagy-egyházi hívő a társadalomból akar kihozni, azt a szabadegyházi a helyi gyülekezetből aknázza ki. Totalizálják a helyi gyülekezetet, mint társadalmi pótlékot. Nem csak az ezeréves békeországra tolják az igazságos társadalom célkitűzését, hanem kicsit a helyi gyülekezetet tartják ennek a terepének. Kalákában építkeznek, segítenek egymásnak. A dudari gyülekezet, ami fénykorában 120 fős volt egy 2000 lélekszámú falúban, már a 70 években dobfelszerelés és fúvós hangszerekkel dicsőített. Az iskolában nem volt színjátszókör és rajzszakkör, de a gyülekezetben már színpadot dekoráltunk és bibliai jeleneteket adtunk elő. A gyülekezben tanultam meg betonozni, zongorázni és pingpongozni, hogy mást ne mondjak. Mi a vasárnapi iskolában annyit elemeztük a bibliát, hogy a pünkösdi diákoknak egy világi irodalom órán is készség szinten ment, hogy a saját véleményünket verbalizálják. Szóval csak azt mondom, hogy a kisegyházak sokszor egy nagyon nagy aktivitást élnek meg kis helyen. Úgy gondolják a világ persze ne legyen rossz hely, de ha nagy a baj, akkor a gyülekezet és család mentsvár és hatásos ellen klíma. A mikroklímától többet várnak, mint a nagytól, ezért azt építik. Nem hívő elvként tartják számon az apolitikusságot. Kicsit a világiban is az szimpatikus neki, aki maga hatáskörében tevékeny.
    • A világra úgy gondolnak, hogy a maga bajára adnak majd maguk immunválaszt, ezért nem foglalnak állást a kultúrharcban. De gyanúsabb nekik, ha a féltve őrzőt hitüket politikus szájáról hallják, mintha inkább nem. A politikus szájából a hitet hátborzongató illetéktelenségnek tartják. Az sosem lesz elég nekik, amit a politika a hit területén tenni tud. Ha engedik nekik, hogy összeadják az oltár előtt a házaspárjaikat és nem kényszeríti a kormány őket, hogy azonos neműeket kelljen összeadniuk, akkor szabadok. Hogy a világ mit tesz, az borítékolható és nem megdöbbentő számukra. Mégis is úgy érzik, hogy a világban hatni fog a jó példájuk és a társadalmi felelősség vállalás elsődleges feladat az alternatíva mutatás. Nem sótartó élet.
    • Nem zárja ki szemléletük a kormánykritikát, hiszen a kormány világi, ami eleve csak rosszabb és bűnösebb lehet a bibliához és kereszténységhez képest. De az oldalakat nem egymással versenyeztetik, hanem a bibliával. Megállapítják, hogy ez a világ nem az ő világuk.
    • Nincsenek jó példák előttük a politika és az egyház együttműködéséről. A nagy-egyház politikai aktivitásban sem a jó ügyek előmozdítását látják, hanem a saját pozíciójuk, intézményük és hitéleti toborzásuk megerősítést. Az-az nem egy jobb világot épít a nagy-egyház a politikával összefogva, hanem egy nagyobb és fényesebb egyházat. Ezt akkor ők akkor inkább már önerőből építek. Amikor pedig elvi ügyekben fogtak össze az csúfos véget ért, mint a magyarországi zsidóság kiiktatása. Ez nem az ő háborújuk, ki kell maradni a háborúból, mondják.

  5. Szabados Ádám

    Barni,

    klasszul összeszedted annak a szabadegyházi tradíciónak a jellemzőit és erősségeit, amelyhez magam is tartozom. Azon gondolkodtam, hogy vajon össze tudnád-e szedni ugyanennek a hagyománynak a korlátait, vakfoltjait és gyengeségeit is a társadalmi felelősségvállalás terén?

    Ebben a cikkemben röviden utaltam két fontos szempontra. Az egyik az, hogy az egyház összegyülekezve és szétszéledve is létezik, a másik az, hogy a tanítványság három különböző szférában mutatkozik meg (személyes, közösségi, társadalmi). Az anabaptista felfogás gyengéje szerintem az, hogy elsősorban az összegyülekezés szemszögéből látja a keresztények feladatát, a másik, hogy eleve lemond a nagyobb felelősséggel járó társadalmi szerepekről. Ez valahol logikusan következik abból, hogy az anabaptista tradíció eleve marginális létből gondolta át a lehetőségeit, ahogy az alacsony társadalmi rétegekben kibontakozó pünkösdi kereszténység is. Egyszerűen nem is volt belátható, hogy milyen lehet egy keresztény feladata, ha van ráhatása a jogalkotásra, az oktatásügyre, a kormányzásra, a kultúrára, a tudományra. Mert eleve inkább földművesek, kétkezi munkások, bérfoglalkoztatottak, szakmunkások voltak a tagjai. Ez nagyon újszövetségi, és rengeteg vonzó oldala van.

    De mi van, ha valaki eleve úgy lesz kereszténnyé, hogy sokkal komolyabb társadalmi felelősség van rajta, és sokkal nagyobbak a lehetőségei is arra, hogy változásokat eszközöljön ki, akár rendszerszinten is? Az az érzésem, hogy az anabaptista tradíció, amelyikről beszélsz, fel sem veti igazán a kérdést, hogy például egy keresztény pszichológus vagy bölcsész vajon milyen tudományos módszertannal dolgozzon, és mit tegyen akkor, ha a kapuőrök metafizikája hibás előfeltevések mentén zárja el előle az utat, hiszen eleve nem is merészkednek ilyen területekre. Ez a tradíció nem gondolja végig, mit jelent egy miniszterelnök feladata, ha keresztény, mert ezt a helyzetet el sem képzeli. Ahogy azt sem, hogy mi történik akkor, ha egy fejedelem megtér és imádságban keresi Isten helyes kormányzásra vonatkozó akaratát.

    De ezek azok a kérdések, amelyeket a magiszteri reformáció és a katolikus teológiai tradíció viszont sokszorosan végiggondolt. Vajon nem tanulhat a szabadegyházi világ ezekből a hagyományokból? De egyébként ahogy Te is említetted, nem csak az a szabadegyházi gondolkozás létezik, amelyiket bemutattad, hanem mások is. Ott vannak például a puritánok, akik közül nagyon sokan szabadegyháziak voltak. Mint például John Owen, aki Cromwell káplánjaként szolgált. Vagy maga Cromwell, Anglia Lord Protectora a 17. század közepén. Vagy az amerikai kolóniákat létrehozó puritán atyák, akik nagyon alaposan gondolkodtak a társadalomirányítási kérdésekről. Vagy ne felejtkezzünk el olyan befolyásos emberekről, mint például a református Lórántffy Zsuzsanna, akinek sok szabadegyházi hívő köszönheti a szabad vallásgyakorlás lehetőségét.

    És tegyük azt is a mérleg másik serpenyőjébe, hogy rengeteg református egészen hasonlóan gondolkodik a gyülekezetek jelentőségéről, mint ahogy Te írsz róla, csak olyanokat is pásztorolniuk kell, akiknek a társadalmi felelőssége nagy, ezért nem csak arról kell tanítást adniuk, hogy egy hívő hogyan mosolyogjon eladóként a boltban, vagy hogyan adjon számlát bútorasztalosként, hanem arról is, hogy mit tegyen, ha egy minisztériumot kell irányítania, vagy ha fontos külpolitikai döntéseket kell meghoznia. Akár egy világháború közben, amikor nincsenek jó és rossz döntések, csak olyanok, amelyek több vagy kevesebb kárt okoznak.

  6. F Barni

    Tény! Az első század gyülekezeteiben minden társadalmi réteg előfordult. Annak ellenére bizonyítottnak látjuk ezt, hogy Pál utal az előkelőek alul reprezentáltságára a Korinthusi gyülekezetben. Ha tehát az egyháztörténelemben bárhol olyan felekezetek vagy gyülekezetek jönnek létre, ahol csak egyszerű műveltségű vagy szerény anyagi helyzetű testvérek maradnak meg, akkor ott joggal gyanakodhatunk az evangélium megélés hiátusaira. Ebből a szempontból nem tudom felmenteni az anabaptistákat sem. Mégsem raknám a pluralizmus célját teherként egy kis gyülekezet vagy felekezet vállára. Inkább egy generációt mérnék meg ilyen szempontból. Van-e egy nemzedéknek olyan széles és többfelé tagolt egyháza, ami egyidejűleg felel meg a kor gazdasági-kulturális és intellektuális kihívásainak úgy, hogy közben nem oldódik fel benne? Ebből a szempontból nagyon izgalmas a XX. század eleje, ahol az avantgárd a művészetben mindent a feje-tetejére fordított. Pár évvel később az I. világháború ténye igazolta az avantgárdok előérzetének az igazságtartalmát. Erre az egy Katolikus Chestertont kivéve alig felelt meg keresztény részről bárki a kor színvonalán. Az avantgárdot nem kiviről bírálta, hanem eszközeit használva jutott el az avantgárd diagnózisai hátán az evangélium válaszáig. Hozzá képest ma már Tolsztoj evangéliumi immunválaszát nem látjuk gyógyítónak csak egy másik vírustenyészetnek. Tolsztoj is csak tünete volt korának Chesterton pedig gyógyszere. És ezzel egyidejűleg, Chestertontól teljesen függetlenül az avantgárddal datálásán is egybeesve jelentkezett az egyháztörténelem legformabontóbb megújulása, a pünkösdizmus. A pünkösdizmus minden érzelmi szeszélye alatt ott volt mélyen egy teológiai meggyőződés: hogy a rendszerek, a módszerek a hagyomány nem tudja megfékezni csak ráncba szedi a bűnt. A világ szétesik minden megfeszített hevederre ellenére. Óriási szakadékba nézett bele, amire a természetfeletti radikális vágyával válaszolt. A pünkösdizmus konzum korszakába jutva lett csak kiábrándítóan individuális élménykereséssé. Kezdetben szét rúgta az egyházak formális falait. Kivitte az evangéliumot az utcákra és a harmadik világig futott az örömhírrel. A pünkösdi pionírok és paraszt próféták messze bátrabbak és kezdeményezőbbek voltak, mint ami társadalmi rangjuk szerint várható lett volna. A nagyegyházak riadt elutasításán túl nem lehet megrendülés nélkül ma sem elolvasni a 1909 -es Berlini nyilatkozatot, amit a legderekabb evangéliumi vezetők jegyeztek és Sátáninak és „alulról jövőnek” titulálták a mozgalmat. A pünkösdizmus valóban alulról jött kikerülve az egyházi fejlődés természetes vonalát és megkerülve a kor prominens keresztény vezetőit is. Isten meglepetése volt, ami sokaig úgy tűnt, hogy zárvány marad és integrálhatatlan a meglévő egyházi struktúrákba. Később átjárta a nagyegyházakat egy békésebb hullámként. Szóval Isten arra a korra egyfelől a legpallérozottabb elme sziporkázó kijelentéseivel, másfelől egy alulról feltörő artikulálatlan, de a menynek címzett kiáltással válaszolt. Mindegyik válasz adekvát, de a világ más-más részére csapódott be. Isten az érvek és az intuíció lajtorjáin is otthonosan mozog. Az egyik válasz keltetője a legtekintélyesebb nagyegyház volt a másik keltetője pedig egy törvényen kívüli vad mozgalom. Úgy néz ki Isten nem mindig akarja összekeverni a végtagjait és meghagyja mindegyiknek a maga mozgáspályáját. A tagok korlátosok önmagukban, de ettől tudják csak ők pont azt a funkciót gyakorolni. Éppen ezért valószínű, hogy korunk nagy művészei, tudósai és államférfiai nem a kisegyházakból fognak kikerülni. Ezzel a hosszúra nyúlt bevezetéssel persze nem a kérdéseidre adandó válaszokat akarom megkerülni csak felszívtam hozzájuk egy kis levegőt…😉

  7. Szabados Ádám

    Barni, tartsd egy kicsit a levegőt… amíg néhány megjegyzést fűzök a kommentedhez.

    1) Természetesen én sem tenném „a pluralizmus célját teherként egy kis gyülekezet vagy felekezet vállára”. Pont fordított szituációt érzékeltem a korábbi gondolatmenetedben: mintha egy kis gyülekezet vagy felekezet korlátozott lehetőségei miatt vennéd el ezt a felelősséget azoktól is, akiken viszont rajta van. Ami nekem egy kicsit párhuzamos probléma az ezekre a közösségekre jellemző antiintellektualizmussal (amit nálad viszont egyáltalán nem érzékelek).

    2) Amit Chesterton és Tolsztoj kapcsán írsz, azzal teljesen egyetértek. Ma sem új Tolsztojokra lenne szükség, hanem új Chestertonokra. Az is tetszik, hogy a példáid alapján a kultúra mentén keresed a megoldást, nem a politika mentén. És az is, hogy ezt fontosnak tartod (szemben egyébként azzal a hagyománnyal, amelyik ezzel a küzdőtérrel szinte nem is érintkezik).

    3) Részben alulról jövő egyházi kezdeményezés volt a metodizmus is, amely radikálisan megváltoztatta a 18. századi Angliát. Ott mégis valahogy szerves egységbe rendeződött a bristoli bányászok tömeges megtérése, az ébredési alkalmak Szentlélekkel átitatott ereje, az arisztokrata körökbe is begyűrűző megújulás, a saját környezetben végzett szeretet- és irgalomszolgálat, valamint a politikai cselekvés. William Wilberforce mögött ott állt a Clapham Sect, amelynek evangéliumi lelkészek is tagjai voltak. Ők maguk mellé állították William Pitt miniszterelnököt is, hogy keresztül vigyék a rabszolgakereskedelem betiltásának és a társadalmi morál megjavításának politikai programját. A 18. századi metodista mozgalom valahogy teljesebben kereszténynek tűnik számomra, mint a pünkösdizmus pietizmusa (amely a maga módján szintén sok jó forrása lett).

  8. Zoli

    “Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három [is] egy.” (1Ja 5:7-8)

     “És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt 28:18-20)

     “Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, a melylyel bizonyságot tett az ő Fiáról.” (1Ja 5:9)

     “És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek. A ki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; a ki pedig nem hiszen, elkárhozik. Azokat pedig, a kik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” (Mk 16:15-18)

  9. Benchmark

    Ez is nagyon jó téma, hozzáfűzök néhány gondolatot:

    Az egyházhoz kapcsolódásnak fokozatai vannak. A szekuláris szabadgyülekezeti felfogás általában magas belépési küszöböt ír elő, rendszeres és mély részvétel a közösség életében. Ez sokakat elriaszt. A nagyegyházak, népegyházak gyülekezeteiben viszont sokkal lazább kötődési formák is vannak: egyházi oktatási intézmények, csak ünnepeken templomba látogatok, csak kazuáélákat (keresztelés, esküvő, temetés) igénybe vevők. Szerintem a második a helyes. Mert abban ugye egyetértünk, hogy nem az egyház kell az üdvösséghez?!
    Az egyházi házassági anyakönyvezés elvétele 100-150 éve azzal az indokkal is történt, hogy az egyházak így nem a közjogi funkciókkal, hanem a tényleges misszióval tudnak majd foglalkozni. Az idő megmutatta, hogy nincs ilyen összefüggés, ellenben a házasság intézményét “lerabolták” az állami keretek között.
    Ahol mi nem vagyunk, ott van a Sátán. Ha nem vagyunk az államhatalom féke és ellensúlya, akkor szabad préda lesz.

    Összességében kifejezetten aktív egyházi, keresztény közéleti részvételt tartok szükségesnek, amely nem választ a politikai erők közül, hanem befolyásolja azokat.

  10. Cypriánus

    Az egy hete meghalt Joseph Ratzinger sokat gondolkodott a kérdésről.

    Szemben az Őt gonosz inkvizítornak beállító kegyeletsértő liberális nekrológokkal, roppant szkeptikus volt a kereszténység és a közélet kapcsolata iránt, de valószínűleg igaza volt, hogy attól hogy paradox és apória, még nem biztos hogy föl kellene minden szálat számolni, legalább is ami nem direkt. Ratzinger nagyon félt attól, hogy a keresztény alapok eltűnése végső soron a nyugati szabadságeszmény bukása is lesz, és végül zsarnokságok jönnek. Hiszen az emberi felelősséget és méltóságot építik le a ” haladás” és a diktatórikus ” tolerancia” nevében.

  11. Batvan

    Kimondottan hasznos és értékes témát és hozzászólásokat olvashatunk, köszönet ezért Ádámnak és Barninak. Nagyon nehéz témakör, talán a laodikeiabeli gyülekezet angyalának küldött gondolatmenettel lehet legjobban összefoglalni a szekularizáció veszélyeit és az abból való kiutat: A laodikeiai gyülekezet angyalának írd meg: „Így szól az Ámen, a megbízható és igazmondó tanú, az Isten teremtésének kezdete: Ismerem cselekedeteidet: nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg lennél, vagy forró! Így viszont, mivel langyos vagy – sem hideg, sem forró –, ki foglak köpni (hányni) a számból. Mert azt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, semmire sincs szükségem – és nem veszed észre, hogy épp te vagy a szerencsétlen, szánalomra méltó, nincstelen, vak és ruhátlan. Azt tanácsolom neked, hogy vásárolj tőlem tűzben megtisztított aranyat, hogy meggazdagodj; fehér ruhákat, hogy felöltözz, és ne látsszék ki meztelenséged szégyene; és kend be szemkenőccsel szemedet, hogy láss! Én figyelmeztetem és nevelem azokat, akiket szeretek (akik a barátaim/filia). Légy hát szenvedélyes, és térj meg! Lásd, az ajtónál állok és zörgetek: ha valaki meghallja hangomat és kinyitja az ajtót, be fogok menni hozzá, és vele vacsorázom, ő pedig velem. Aki győz, annak megadom majd, hogy velem együtt üljön trónomon, ahogy én is győztem, és Atyámmal az Ő trónjára ültem. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”
    Az utolsó korszak egyik legnagyobb és legnehezebb kihívása a hívők között az Úr szerelme-szeretete és a világ szeretete közötti ingadozás. Hol a határsáv, mi az, ami meghatározza a földi létünk és pályafutásunk során, hogy e kattogó és billegő metronóm jelzőnk melyik irányba is kellene, hogy álljon, mutasson? Amíg az ember nem szembesül saját gyarlóságával, bűneinek valóságával, a kívánságainak és vágyainak hiábavalóságával, míg nem képes meglátni a Krisztus szerelmének és szeretetének legcsodálatosabb mélységeit, önfeláldozásának titkait, addig képtelen megérteni, hogyan is lehet a világban úgy élni, hogy benne Krisztus királysága és igazsága lakozzon és ezután csak arra vágyjon, hogy a láthatatlan királyságának valós állapotába mi módon tud belépni, behatolni, hogy megláthassa azt, aki vérét adta érte, hogy kiszabadítsa ebből a romlott, gonosz, törvénytelen és ítéletre várakozó világból, hogy Ő vele élhessen mindörökké. A világ minden üzenete, vágya képes az embert beszippantani, mert abból született testileg (János 8/23), de az újjászületett embernek, ki meghalt a világ számára már egy új vágya/világa van (János 15/19), várja, hogy az szippantsa be/fel, aki által új életet nyert, mert érzi, hogy szelleme, nem e világból való. Noha testben itt élünk, de szellemben már a mennyei otthonunkba vágyódunk. Valójában, míg nem jut el az ember abba az állapotba/ra, hogy ne e világ folyása, hatása, irányvonala, ideológiája határozza meg az életét, addig szerencsétlen, szánalomra méltó, nincstelen, vak és ruhátlan. Mert valójában e világ által fel van öltözve, de belül mégis kiszáradt, mert arra kellene szomjaznia, aki a leghatalmasabb és aki az Életet hordozza/birtokolja, a Krisztus Jézusra. Ő az örök élet, akit nem csak szeretni kell, baráti szeretettel, hanem ha szükséges önmagunkat áldozni érte igazi valós szerelemmel (agapé-val, halálba adással). Akiben ez a szerelem nem gyúl lángra és nem várja elég tűzzel (égő lámpással) az Ő eljövetelét (Róm 8/23: sőt, nemcsak a teremtett világ, de még maguk azok is, akik megkapták a Szellem zsengeáldozatát, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, sóvárogva várva a fiúvá fogadást, testünk megváltását), abban a világ szeretete még mindig élő hatással van. Megválni, elválni, elbúcsúzni e világtól hatalmas próbatétel lesz az ekklézsia számára. Ahogy Izrael előtt is volt, mikor kijöttek Egyiptomból, mert hiába voltak távol testileg, a lelkükben még mindig ottmaradtak, visszavágytak, ahelyett, hogy az ígéret földjének belépésére gondoltak volna. Látni magunk előtt a megnyílt ajtót és a mennyei Jeruzsálemet segít abban, hogy hazaérkezzünk. És nem mindegy, hogy mikor eljön az idő, véget ér a parányi utazásunk, és megáll a metronómunk, akkor annak jelzője melyik irányba mutat. Marana tha!

  12. ΙΧΘΥΣ

    Köszönöm én is az írást! Értékes cikk. Két gondolatom van.

    Az egyik a gyakran felre értett igével kapcsolatban; „pokol kapui sem vesznek diadalt…” (Mt.16:18) – sokáig azt hittem, szerintem sokakkal együtt, hogy ez arról szól, hogy nem győzi le a Sátán az Egyházat. Holott – ahogy később jobban megértettem, felhívták rá a figyelmem – inkább arról van szó, hogy nem lesz olyan része a földnek, ahova az evangélium üzenete ne tudna betörni. Az ígéret pont az, hogy még a „pokolian” erős kapuk (amik ugye védekezésre vannak) is megnyílnak majd szerte a világon Krisztus örömhíre előtt. Ez az egyik amit szerintem érdemes megfontolni, észben tartani.

    A másik, hogy van e „legjobb” vagy Isten szerinti társadalmi, politikai berendezkedés? Nyilván ez a teokrácia, ami persze majd a mennyben valósul meg igazán! A demokráciáról Churchill óta (is) tudjuk, hogy – „rossz politikai intézmény, de nem találtak ki jobbat nála”. A többi, köztes rendszereknek is van persze gyenge pontja, buktatója…

    Szóval bármilyen földi rendszerben reménykedni legalább is utópia. A kérdés inkább talán az, hogy hogyan álljunk mi, mint keresztyenek – bármilyen gazd/pol/társ-i rendszerhez? Ehhez érdekes és gyümölcsöző kategóriákat ad szerintem Newbigin, vagy a ‘Missional Church’ (szerk: Guder) könyv. Beszélhetünk még egyfelől neokálvinista vagy keresztény jobboldal-i válaszról, illetve hasonló skálán a kuyperi transzformácionalista vagy az ún. „két birodalom” nézetekről (Keller: C.C. 241/).

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK