„Minden ételáldozatodat sózd meg. Ne hagyd le ételáldozatodról Istened szövetségének a sóját. Minden áldozatot sóval mutass be.” (3Móz 2,13)

Az égőáldozatot általában ételáldozat is kísérte, ahogy egy jó ebédnél a hús mellé van köret is. Az első termés bemutatásakor is ételáldozatot vittek a hála kifejezéseként. Az ételáldozat kapcsán két fő szabály volt: nem volt szabad hozzáadni kovászt és mézet, de minden bemutatott ételt meg kellett szórni sóval.

A kovászról a romlottságra asszociáltak, és talán az a gondolat is kapcsolódott hozzá, hogy megváltoztatja a gabona jellegét, ami ellenkezett a Leviticus egyik fő hangsúlyával, hogy mindennek megvan a maga rendeltetési helye. Az is gond lehetett a kovásszal, hogy élő organizmus, és az oltáron nem volt szabad élőt áldozni. A mézben pedig cukor van, ami felgyorsítja a kovász erjedését. Ezektől tehát mentesnek kellett lennie az ételáldozatnak.

Viszont meg kellett mindig sózni. Ezt háromszor is hangsúlyozza a szöveg. Vajon miért? A só „Isten szövetségének a sója” (‎מֶ֚לַח בְּרִ֣ית אֱלֹהֶ֔יךָ). A melah börít Elóheha valószínűleg azt tette az izráeliek számára megfoghatóvá, hogy az Istennel való szövetség tartós, maradandó. Míg a kovász a romlást, változást, erjedést idézte elő, a só a tartósítás szerepét töltötte be. Amikor az ételáldozatot megsózták, azzal azt fejezték ki, hogy Isten hűséges a szövetségéhez, és a népétől is hűségét vár el.

A só jelzi, hogy Isten szövetségi hűségében bízhatunk. Bár ez a szövetség tartósságának alapja, tőlünk is azt kéri, hogy állhatatosak legyünk az ígéreteinkben. Sózzuk meg a hálaáldozatainkat az Isten szövetségének a sójával!

„Urunk, áldunk Téged azért, hogy örök szövetségre léptél velünk, azzal a szándékkal, hogy megtartod ígéreteidet! Támogass bennünket az engedelmesség lelkével!”