„Mert a békeáldozatokból a felmutatott áldozati szegyet és a felajánlott combot elvettem Izráel fiaitól, és Áron papnak és fiainak adtam: örök rendelkezés ez Izráel fiainál.” (3Móz 7,34)

A törvényben azt látjuk, hogy a nép képviselőinek nemcsak a felelőssége volt nagyobb (lásd 4. rész), hanem nagyobb tisztesség is járt nekik. A felajánlott áldozatok legjobb részeiből kellett a papoknak adni (leszámítva a kövérjét): övék lett az áldozati állat combja és szegye. Ezzel a nép a megbecsülését és a tiszteletét fejezte ki az Istentől szolgálatba állított vezetők felé.

Maga az ÚR mondja: „elvettem (לָקַ֙חְתִּי‎) Izráel fiaitól, és „Áron papnak és fiainak adtam (‎אֶתֵּ֣ן)”. Tehát Isten döntött így, nem a papok. Ez fontos: Isten akarta, hogy a nép becsben tartsa képviselőit. Az a szomorú tény, hogy volt, amikor a papok visszaéltek ezzel (pl. Éli fiai), nem változtat azon, hogy Isten tisztességben akarja részesíteni azokat, akik az ő nevében szolgálnak.

Ezt az elvet az Újszövetség is megerősíti. Mielőtt Pál a vétkező vezetők nyilvános megfeddéséről ír, a nekik járó tiszteletet hangsúlyozza: „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. Mert azt mondja az Írás: »Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját«, és »Méltó a munkás a maga bérére«.” (1Tim 5,17-18) Ennek van anyagi vonzata is: „Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját.” (Gal 6,6)

Ugyanaz az elv alapozza meg a vezetők nagyobb felelősségét, mint a vezetők nagyobb megbecsülését. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Amikor a papok visszaéltek a nép áldozataival, Isten számon kérte rajtuk (pl. Jer 5,31). Amikor viszont a papok azért néztek más munka után, mert a nép nem adta meg a nekik járó felajánlásokat, Isten a népen kérte ezt számon (pl. Neh 13,10-11).

„Urunk, bocsáss meg nekünk, ha nem adtuk meg szolgáidnak a tiszteletet! Bocsáss meg, ha ragaszkodtunk ahhoz, amit általunk nekik akartál adni. Bocsáss meg, ha szolgáid miattunk szűkölködtek!”