Talán másnak is feltűnt, micsoda verseny folyik mostanában az egyházban a „kegyelem” márkajelzésért. Szinte menetrendszerűen, gyorsuló ütemben lép színre egy-egy tanító, közösség, gyülekezet, amelyik azt hirdeti magáról, egyre hevesebben gesztikulálva, hogy igazából nála, csak nála található a kegyelem. Nem is akármilyen kegyelem: az igazi kegyelem. A valódi kegyelem. A hamisítatlan kegyelem. Az ingyen kegyelem. A nagyobb kegyelem. A tiszta kegyelem. A szuperkegyelem. A hiperkegyelem. Nem fogom felsorolni név szerint ezeket a tanítókat és gyülekezeteket, nem ez a lényeg, hanem maga a jelenség. Az viszont most már nem megkerülhető, mert az evangéliumi világ kellős közepén zajlik, folyamatos csinnadrattával, szakadásokat, konfliktusokat, botrányokat és időnként még eretnekségeket is generálva, egyik helyről a másikra terelgetve az egyházakból kiábrándult, vagy a hit harcába belefáradt kritikus tömeget.

A kegyelem egyébként tényleg csodálatos, felemelő, szabaddá tévő igazság, az apostoli örömhír szívében foglal helyet. Krisztusban kaptunk kegyelmet kegyelemre – mondja az egykor mennydörgés fiaként ismert János apostol (Jn 1,16). Ahol megsokasodott a bűn, ott még jobban megsokasodott (szó szerint: hipermegsokasodott) a kegyelem – mondja a farizeus Saulból lett Pál apostol (Róm 5,20), és akire ránehezedtek már a bűnei, meg a törvény követelései, nem tud ezért eléggé hálát adni. Az evangélium nem más, mint kegyelem és élet a halálra ítélt bűnösnek. Könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek – mondja maga Isten (Róm 9,15), aki szeretetét és igazságát Krisztus engesztelő áldozatában mutatta meg (Róm 3,25), hogy az ne cselekedetekből, hanem csakis kegyelemből legyen a miénk (Róm 11,6). Ő maga fizette meg a megváltásunk és a vele való kapcsolat árát, saját vérével a kereszten (1Pt 1,18-20), hogy nekünk ingyen legyen (Róm 4,4-5). A bibliai evangéliumban a kegyelem valóban központi jelentőségű.

Azonban a kegyelem üzenetének egymás sarkát taposó új zászlóvivői nem csupán annyit tesznek, hogy hirdetik ezeket az igazságokat, vagy ezeknek egy kiemelt és felhangosított részét. Nekik láthatóan az is fontos, hogy ezt másokkal szemben tegyék. A trikón az áll, hogy „kegyelem”, a hátsó felére írt üzenet pedig valahogy így hangzik: „Köszönjük, Urunk, hogy nem vagyunk olyan ítélkező, önigazult farizeusok, mint az összes előttünk lévő gyülekezet és egyház!” A trikó hasonlatát Bolyki Laci Kegyelem és kalmárszellem c. könyvéből vettem, ami magyar nyelven az egyik legradikálisabb megfogalmazása a kegyelem evangéliumának. A hasonlattal arra utal, hogy a mondatainknak sokszor van egy belső, rejtett jelentésük, ami nem is annyira rejtett. És ha már szóba hoztam, számomra ő üdítő kivétel, nem is szereti, ha kegyelemtanítónak nevezik, mert soha nem akart valami új vagy különleges evangélium hirdetőjeként mutatkozni; megelégedett a régivel, és készségesen beállt az evangélisták és igehirdetők hosszú, nemes sorának végére. A zászlóvivők többsége azonban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az előttük járók csak valami vegyes, piszkos, ítélettel, szigorral és vérrel terhelt, megnyomorító üzenetet hirdettek, az igazi, felszabadító örömhír náluk van.

Ez pedig rámutat egy súlyosabb problémára: a versengés mételyére az egyházban. Arra a bizonyos mosóporos reklámelvre, amelyben az új mosópor mindig legyőzi a hagyományos mosóport. Nem is kell megnevezni a reklámban a hagyományost, az üzenet egyszerűen az, hogy az új jobb a korábbiaknál, és ezen és ezen az irányítószámon található, éppen náluk, pont most. A kegyelem zászlaja valójában egy logó, egy brand. Egy korszerű brand, mert korunk vágyait és értékeit tükrözi: a befogadást, az elfogadást, a lazaságot, az ítéletmentességet, a szabálymentességet, a vérmentességet, a mindenmentességet. Egyfajta vegán örömhír, amihez nem kell vért ontani, elég csak a többi embert és az Istenüket vérszomjasnak nevezni. A gond persze az, és ez okozza a tülekedést, hogy kifejezetten nagy a verseny a vegánpiacon is, ezért aki hús-, vér- és gluténmentes evangéliumot hirdetett tegnap, ma reggel arra ébred, hogy van mellette egy laktózmentes evangéliumot hirdető közösség, az meg holnap fog arra ébredni, hogy a szomszédban a növényevés is gyilkosságnak számít.

Oda akarok kilyukadni, hogy ez a fajta brandépítés mintha kevésbé szólna az evangéliumról, mint inkább egyfajta rejtett önigazságról, önhittségről és ebből származó versengésről, hogy ki közülünk a legnagyobb. A kegyelem megtapasztalása ezzel éppen ellentétes folyamatokat indít a lélekben. Aki átélte, hogy kegyelmet kapott, az beleremeg, hogy a kegyelem őt is elérte, és hálával kapaszkodik abba, mint egy fuldokló a vízen lebegő deszkába. Hálás Istennek a megmenekülésért (Amazing grace… that saved a wretch like me!), és hálás mindazoknak, akiktől segítséget kapott ehhez. Nem szellemi óriásként akar kiemelkedni az egyház romjain, hanem törpeként áll az óriások vállára, hátha onnan ő is látja a magaslatokat.

John Stott brit evangéliumi vezető mondta, hogy az evangéliumi lelkiség legfőbb jele az alázat. Ezt én is így gondolom, és vonz, amikor másokban ennek a felemelő szabadságát látom. Maga Jézus is a mellét bűnbánattal verő vámszedőt állította elénk példaként, nem a másikat hálatelten lenéző farizeust. Kettejük közül a vámszedő ment haza megigazultan, vagyis szabadon, nem a farizeus. Képzeljük most el, hogy a példázatbeli vámszedő ezek után megalakítja otthon az igazán megigazultak vagy hipermegigazultak gyülekezetét, megigazuláskonferenciákat szervez, és ezeken egy mikrofonnal fel- alá sétálva ad hálát, hogy ő nem olyan, mint a farizeus, meg az összes előtte lévő farizeusi közösség. Ugye, milyen abszurd lenne? Na most képzeljük hozzá azt is, hogy a mi vámszedőnkkel tucatnyi másik vámszedő verseng, hogy kié az igazi megigazulás, és az éppen színre lépő, frissen megigazult vámszedő magához mérve mindig az előtte megszólalót nevezi farizeusnak. Lehangoló lenne, nem? Az a benyomásom, hogy épp valami ilyesmi történik ma a kegyelemmel.