Miért halt meg Jézus a „népek apostola” szerint?

2023 ápr. 16. | Bibliai teológia, Divinity, Exegézis, Rendszeres teológia | 5 hozzászólás

Tizennégy évvel azután, hogy a damaszkuszi úton találkozott a feltámadt Jézussal, a tarzuszi Pál felment Jeruzsálembe, hogy egyeztessen az „oszlopokkal”, ahogy annak idején Simon Pétert (vagy Kéfást, a Kősziklát), Jánost, a „szeretett tanítványt” és Jakabot, „az Igazat” nevezték. Azért ment fel hozzájuk, hogy eléjük tárja azt az evangéliumot, amit a „pogányok apostolaként” (Róm 11,13) a népek között hirdetett. Fontos volt neki, hogy meggyőződjön róla: egyezik az általa képviselt örömüzenet a Péter, János és Jakab által hirdetett evangéliummal. Bár nem volt kétsége afelől, hogy a Jézusról szóló örömhírt Istentől kapta kinyilatkoztatásban (Gal 1,12), mégis kész volt erre az egyeztetésre, nehogy végül kiderüljön, hogy hiába fáradozott, mert valamiképpen mást tanított Jézus haláláról és feltámadásáról, mint amit az Úr „tekintélyes” apostolai. Erről az útról ő maga számol be a Galáciabeliekhez írt levelében (Gal 2,1-11).

Az egyeztetés eredménye az lett, hogy az apostolok kezet fogtak egymással és megállapították, hogy lényegében ugyanaz az üzenetük, csak a missziós közeg és az ebből fakadó hangsúlyok mások. Ez a kézfogás nem volt kis dolog, hiszen a tétet éppen Pál tette nagyon magasra, amikor a levél elején úgy fogalmaz: „Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, pedig nincsen más evangélium. De egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott (νάθεμα) legyen! Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet azon kívül, amelyet elfogadtatok, átkozott (νάθεμα) legyen!” (Gal 1,6-9) Ha az „oszlopok” Jeruzsálemben azt mondják Pálnak, hogy egy másik evangéliumot hirdet, nem azt, amit ők Jézustól kaptak és az első naptól hirdettek, akkor Pál saját maga is νάθεμα volna. A kézfogás azonban azt jelezte, hogy a Pál által hirdetett evangélium megegyezik a Péter, János és Jakab által hirdetett evangéliummal.

De vajon mi volt annak az evangéliumnak a summája, amit Pál az „oszlopok” elé tárt? Vajon hogy foglalta össze nekik Pál azt az üzenetet, amit a népek között hirdetett? Talán úgy, ahogy a Galata levél köszöntésében is: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1,3-4) Pál evangéliuma eszerint arról a kegyelemről szólt, hogy Isten feltett szándéka szerint kiszabadít bennünket a jelenlegi gonosz világkorszakból, mégpedig Jézus Krisztus halála által, aki a bűneinkért adta oda önmagát. Pál üzenetében ugyanúgy központi szerepe van Jézus halálának, ahogy Péter és János üzenetében (Jakabéról meg a kézfogásából tudjuk, hogy szintén egyezett), és ezt ugyanúgy a bűneinkkel kapcsolja össze, mint az „oszlopok”. Pál igehirdetése révén a népek között is a Messiás Jézus haláláról szóló evangélium terjedt, ahogy Kéfás révén a zsidók között.

Ugyanebben a levélben Pál egyben figyelmezteti is a galáciabeli pogányokat, hogy ne higgyenek azoknak a tanítóknak, akik szerint a népekből megtérteknek is meg kell tartaniuk a mózesi törvény tételes rendelkezéseit, körül kell metélkedniük és mindenféle étkezési és tisztasági szabályokkal kell bíbelődniük. Pál szerint a törvény átkot von maga után, hiszen mind törvényszegők vagyunk, ezért mindenki átkozott, aki a törvény alapján akar Isten előtt megigazulni. Krisztus azonban átokká lett értünk, hogy mi azt az áldást örökölhessük, amit Isten Ábrahámnak ígért a népekre vonatkozóan (Gal 3,13). „Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: »Átkozott, aki fán függ« –, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” Pál – ahogy a szövegben el is magyarázza – arra az eredeti ígéretre utal, hogy minden nép Ábrahám Magvában fog áldást nyerni (1Móz 12,3). Az egész történet tehát Ábrahám Magvára, a Messiásra összpontosul, aki végül rendezi a bűn kérdését, amely elválaszt bennünket – zsidókat és pogányokat egyaránt – Istentől.

A levél gondolatmenete bonyolultnak tűnik, de valójában egyszerű. A mózesi törvény felerősítette a bűn ismeretét, hogy annak teljes súlyát végül a Messiás hordozza. Ő kapja meg helyettünk azt az átkot is, a törvényszegés büntetését, amit Isten a bűnre kimondott, hogy mind a zsidó, mind a pogány a belé vetett hit által igazuljon meg. Pál szerint végzetes tévedés lenne tehát, ha a népekből valók visszamennének abba a helyzetbe, amiben a zsidók a Messiás eljövetele előtt voltak, és ráadásul elkezdenék a törvény szerint való cselekedeteik alapján keresni a megigazulást. „Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény alapján volna a megigazulás. De az Írás mindenkit bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusba vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek.” (Gal 3,22) Pál szerint a népekből valók is a bűn alá vannak rekesztve (a mindenkibe ők is beletartoznak). Hogyan lesz az ígéret a pogányoké is? Úgy, hogy Krisztus (Ábrahám Magva) átokká lett értünk, zsidókért és pogányokért egyaránt, hogy a benne való hit által mind áldást nyerhessünk, zsidók is és a népekből valók is.

Az áldás az átok ellentéte. Az áldást mindenekelőtt így ismerték a zsidók nemzedékeken át: „Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!” (4Móz 6,24-26) Amikor az ÚR arca ragyogott rá egy izráelire, az volt maga a sálóm, a békesség. Amikor valakitől Isten elfordította az arcát, az volt maga az átok, a legnagyobb nyomorúság. Ez visszhangzik a 22. zsoltárban, majd a keresztről is, amikor az átok alá került Messiás, Izráel képviselője, a szenvedő Szolga így kiált fel: „Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Átokká lett értünk a fán függő Messiás, hogy megváltson bennünket a bűneinkből és kiszabadítson a gonosz fogságából, az Atyával való szeretetkapcsolatra. Így nyernek áldást a népekből valók is, mégpedig Ábrahám Magvában, a Krisztusban, akit Isten fel is támasztott a halálból. Ez az üdvtörténeti gyújtópont áll Pál evangéliumának a közepén. Ezt látjuk a Lukács által feljegyzett igehirdetéseiben is (pl. ApCsel 13,27-41; 20,28; 25,29; 26,17-23), de különösen a leveleiben.

Nincs mód arra, hogy Pál terjedelmes levelezéséből most mindenre kitérjek, mert akkor egy egész könyvet kellene írnom, úgyhogy csak néhány morzsát szedek még össze, amelyekből világosan kiderül, hogy a „népek apostola” mit gondolt Jézus halálának a jelentéséről. Érdemes például figyelmet fordítani a korinthusi gyülekezetnek írt első levelére, mert abban Pál kifejezetten hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt Krisztus keresztjéről akar beszélni. „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2) „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18) A világ racionalizáló bölcselkedésével és kérkedésével szemben „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten »bolondsága« bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten »erőtlensége« erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1,24-25)

Ez a kiindulópont. A keresztről szóló igehirdetés Pál szerint érthetetlen, zagyva ostobaság azoknak, akik elvesznek. Az Isten bölcsessége, amely a kereszt által váltja meg az embert, mégis sokkal bölcsebb mindenféle emberi okoskodásnál. A görög logika nem tud mit kezdeni azzal, hogy Isten haragvó és mégis kegyelmes, nem érti, miért mutatkozna a tökéletes ereje tökéletes erőtlenségben, miért az igaz kap ítéletet, és hogy lehet ez mégis igazságos, miért nem az bűnhődik, aki vétkezett, és miért egy ember halálán és feltámadásán fordul meg az egész történelem. Az atyák hagyományán nevelkedett zsidó pedig megütközik ezen. A Messiásnak a pogány megszállókat kellene a borsajtóban taposni, de micsoda felháborító feltételezés, hogy éppen a Messiás bukjon úgy el, mint Jesúa ha-Nocri, ráadásul pont olyan halált haljon, amilyent a bűnözők, és ami a legrosszabb: egy fán függve, ami az átok, az Istentől való elhagyatottság jele! Pál tisztában van ezekkel az ellenvetésekkel, korábban maga is hasonlóan gondolkodott, de most azt állítja, hogy a kereszt Isten bölcsessége és Isten ereje azoknak, akik hisznek.

Az örömhírt később ugyanebben a levélben így foglalja össze: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.” (1Kor 15,1-8)

Rengeteg dolgot kiemelhetnénk ezekből a rövid, tételes állításokba sűrített mondatokból, amelyek Pál szerint az evangéliumot foglalják össze, én most csak néhányra hívom fel a figyelmet. Vegyük észre először is, hogy ezt az evangéliumot Pál maga is kapta, és úgy adta tovább, ahogy kapta. Ez nem az ő ötletelése, hanem egy olyan üzenet, ami őt is kötötte, és a hallgatóit is köti. Vegyük észre azt is, hogy Pál szerint ez által az üzenet által üdvözülünk, hiszen a keresztről szóló beszéd az Isten ereje (vö. 1Kor 1,18). Ha később eltérünk ettől, lehet, hogy üres volt a hitünk, vagyis hiába lettünk hívőkké. Azt is fontos kiemelni, hogy Pál egy történeti üzenetet vett át, amelynek legfontosabb szereplői tanúk voltak: Kéfás, azaz Simon Péter, Jakab, a Tizenkettő, további ötszáz ember, aki látta a feltámadt Jézust, és maga Pál, aki bámulatos anakronizmussal, még szinte káromlással a száján került a sor végére. És bár a feltámadott Jézus tanúja, lélekben újból és újból a kereszthez megy vissza. Mert az evangélium így szól: Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint.

Pál a leveleiben újra és újra ezt a halált értelmezi, Krisztus szenvedésének és kereszthalálának a jelentéséről és jelentőségéről ír, egyszerűen nem tud betelni vele. Ott van a téma a Második Korinthusi levélben (pl. 4,10; 5,14-21; 13,4) az Efezusi levélben (pl. 1,7; 2,14-18; 5,2; 5,25), a Filippi levélben (pl. 2,7-8; 3,9-10), a Kolossé levélben (pl. 1,13-23; 2,13-14; 2,20; 3,3), az Első Thesszalonikai levélben (pl. 1,10; 2,15; 4,14; 5,10), a Timóteusnak írt első (pl. 2,5-6; 6,13), és második (pl. 1,10; 2,8-11) levélben, és a Titusznak írt rövid levélben (pl. 2,11-15) is. Ezekben Pál többek között azt mondja, hogy Krisztus szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata (Kol 1,13-14), ő szerzett békességet Isten és közöttünk a keresztfán kiontott vére által (Kol 2,20), és hogy Jézus kereszthalála azért a bűnbocsánat és az Istennel való békesség alapja, mert az Istennek való tartozásunk lett a keresztre szegezve. „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2,14-15)

Erre egy pillanatra hadd térjek ki külön is. Pál a gondolatmenetében itt azt hangsúlyozza, hogy Krisztus szerzett számunkra bűnbocsánatot Istennél (Kol 2,13; 3,13). Miért volt szükségünk arra, hogy megbocsássa minden vétkünket? Azért, mert ez az adósság volt a velünk szembeni vád alapja. Az adósság a bűneink hosszú, megfizethetetlen lajstroma. Hiába hagyjuk abba a vétkezést, az csupán azt jelentené, hogy nem halmozunk több adósságot az addigiak mellé. Ahhoz, hogy békességünk legyen Istennel, hogy ne legyen jogos alapja az ítéletének, hogy ne legyen indokolt vád a fejünk felett, valahogy rendeznünk kell az adósságot. Erre azonban a dolog természeténél fogva mi képtelenek vagyunk. Úgyhogy Isten rendezte a teljes adósságunkat – mondja Pál. Hogyan tette ezt? Úgy, hogy Krisztus odaszegezte a kereszthez az adóslevelünket! Ez egy metafora, ami azt jelenti, hogy a halálával kifizette a minket terhelő adósságot, elszenvedte a nekünk járó ítéletet, nincs többé alapja a vádnak ellenünk! Így szégyenítette meg a fejedelemségeket és hatalmasságokat is. Természetesen nem nekik fizetett (micsoda nonszensz!), hanem annak, akinek tartoztunk: az igazságos és szent Istennek, tehát önmagának, és ezt emberként, a mi képviseletünkben, helyettünk tette.

Az Efezusi levélben is azt hangsúlyozza Pál, hogy Krisztus halála Istennek szóló áldozat volt. „Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk (ὑπὲρ ἡμῶν) áldozati ajándékul (προσφορὰν καὶ θυσίαν), Istennek (τῷ θεῷ) kedves illatként (εἰς ὀσμὴν εὐωδίας).” (Ef 5,2) A ὑπὲρ ἡμῶν képviseletet és helyettesítést jelent. Krisztus helyettünk, bennünket képviselve, értünk adta önmagát, mégpedig nem a Vádlónak, hanem Istennek, nem is akárhogy, hanem olyan áldozatként, amilyenek az Ószövetségben az Istennek bemutatott jóillatú áldozatok voltak. Istennek tetszett az áldozat, elfogadta azt, és annak alapján igaznak, tisztának és szentnek nyilvánított bennünket. Krisztus áldozata ugyanis vétekáldozat volt, amelyben ő egy személyben az áldozatot bemutató és maga az áldozat. „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21) Ebből következik Pál szerint a tiszta élet és az életszentség is, egyfajta hálaadásként Istennek (Ef 5,1-21)

Krisztus halálának legalaposabb kifejtését az apostol azonban a Római levélben tárja elénk, amelyben az általa hirdetett evangéliumot bontja ki mind zsidóknak, mind pogányoknak. Ez a levél számos ponton érinti Jézus halálának a célját, a 8. részben például ezt írja az apostol: „Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor bűnért való áldozatként tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Róm 8,1-4)

A szövegből világos, hogy Krisztus eljövetelét a bűneink indokolták, illetve az azok miatti jogos ítélet. Az ítélet nem a Sátán ítélete, hanem a törvényt adó Bíróé, Istené. Ez teljesen egyértelmű például a 2. fejezetből, vagy a 3,19-ből: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény hatálya alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világ vétkessé legyen Isten előtt.” Zsidók is, pogányok is. A népekből valók ugyanis szintén vétkesek Isten előtt, a lelkiismeretük, a szívükbe írt törvény ítéli el őket (Róm 2,15). Aki Krisztusban van, annak viszont nincs már többé ítélet, mert Krisztus értünk bemutatott áldozati halálával megkapta a bűn a törvényes ítéletet, megtört az ereje felettünk, nincs vád ellenünk! Isten Krisztusban ítélt a bűn felett, ezért ha vele azonosulunk, okafogyottá lett a vád. Ha a vád elejtéséhez pusztán a megtérés elég lenne, akkor a Szentlélek is elég lenne önmagában, nem lenne szükség arra, hogy Krisztus a testében megkapja a bűn miatti ítéletet. A vád ejtéséhez azonban engesztelő áldozatra is szükség volt.

Ennek a teológiai magyarázatát Pál a 3. rész 21-26. verseiben fejti ki, ahol ezt írja: „Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták, mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség, mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét, Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul (λαστήριον) az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.”

Az ingyen való megigazítás nem azt jelenti, hogy Isten teljesen eltekint a törvény követelésétől, mert akkor úgy igazítana meg bennünket, hogy ő igazságtalan (igaztalan). A megigazítás a vádlás, a kárhoztatás, a bűnösnek nyilvánítás ellentéte: felmentés, igaznak nyilvánítás. Egy bíró sem nyilváníthat egy valódi bűnöst igaznak, mert akkor elferdítené az igazságot, márpedig mi valódi bűnösök vagyunk mind, ezt fejtette ki Pál a levél első fejezeteiben. Az apostol itt jogi nyelvezetet használ, a tét az, hogy van-e számunkra felmentés, ha egyszer bűnösök vagyunk. Ha a törvény szerint akarjuk ezt megválaszolni, akkor nincs, mondja Pál, mert akkor a vád megáll és bennünket elítélnek. Isten ezért olyan megoldást adott, ami nem a törvény alapján van, pontosabban nem a törvényből fakad, ugyanakkor tökéletesen összhangban áll azzal, amit a törvény, a Tóra előre jelzett. Mi ez a megoldás?

Ez az a pont, amikor az evangélium legbelső kamrájához érkezünk, ahhoz a szent helyhez, ahol le kell vennünk a saruinkat. Belépünk ugyanis a szentek szentjébe, ahova csak a főpap léphetett be, ő is csak évente egyszer, és csakis az engesztelő áldozat (λαστήριον) vérével. Pál azt mondja, hogy a felmentésünk alapja egy áldozat, egy engesztelő áldozat. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Jézus vére pontosan úgy ontatott ki, mint azé a kosé, amelynek a vérét a főpap bevitte a legszentebb helyre és a szövetség ládájának fedelére hintette. A különbség az, hogy a kosok vére nem tudta eltörölni a bűnöket, csak egy időre befedezte azokat, Isten mintegy türelmesen félrenézett, tudva, hogy egy nap a valódi engesztelő áldozat lesz az, amely feloldja a vétkesség problémáját. Azon a napon mutatta meg Isten az igazságát, amely napon Krisztusban megtörtént az engesztelés a vétkekért. Mindaddig a vétkek büntetlenek voltak, a láda fedelére hintett és évszázadok alatt vastag, fekete réteggé keményedett állati vér vékony hártyaként állt a nép és szent Istene között, és csak az tartotta ott, hogy a kegyelmes Isten tudta, egy nap elégtételt kap igazsága is. Krisztus engesztelő áldozatában mutatta meg ezt az igazságát, mondja Pál, és akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a bennünket megigazító, kegyelmes Isten igaz is (Róm 3,26).

Ennél beljebb Pál sem mehetett. Zsidóként tudta, hogy a szentek szentjénél nincsen beljebb. A sechina szent dicsősége és a kegyelem trónja ott van, a mennyei szentek szentjében, amelynek a földi a mása. De azt is tudta, hogy az oda bevitt engesztelő vér nélkül a vétkes nép elveszett. Ezért hatalmas jelentőségű, hogy Krisztus halála engesztelő halál, mégpedig nemcsak a zsidókért, hanem a görögökért is, a népekért is, hiszen a bűn és a megváltás tekintetében nincs különbség (Róm 1,16; 3,22-24). A kárpit ketté is hasadt (Ef 2,13-19), jelezve, hogy zsidó és pogány együtt mehetnek Krisztus vére által Istenhez. „Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,23)

A tarzuszi Pál a népek apostolaként ezt az evangéliumot tárta az  „oszlopok”, a „tekintélyes apostolok” elé, és Simon Péter, a szeretett tanítvány és Jakab azt mondták: igen, mi is ebben az evangéliumban hiszünk.

 

5 hozzászólás

  1. Erzsébet Gergely

    Bizonyos vagyok abban, sokan vagyunk a poszt olvasói között olyanok, akiknek olvasás közben, majd az azon való elmélkedéskor szívükben gerjedezik az öröm.  

    Köszönjük Ádámnak e gerjedező öröm kiváltóját, az újabb, igényesen megírt posztot, amit az olvasók felé való szeretetteljes felelősség, és az Isten iránti viszontszeretet inspirált.

  2. Son of Noon

    Köszönöm Ádám ezeket a pontról-pontra való összefoglalásokat, remélem Görbicz Tamás is olvassa. Apropó, kiváncsi voltam a ChatGpt algoritmusa milyen eredményre jut a „vita” kapcsán és vicces ,hogy még egy algoritmus is azt az eredményeket dobta ki hogy pl:
    1. Én: Görbicz szerint a halál és vérrontás az jogos volt, ogy a Törvény követelése teljesüljön, de az ő álláspontja az, hogy az árulás, tagadás, szidalmazás, kínzás és kereszthalál valójában a Vádló és az Embergyilkos tette volt, és nem az Atya jogos haragjának kielégítése a bűneink miatt.
    Chatgpt: Ez az állítás azonban nem felel meg a klasszikus keresztyén tanításnak, amely szerint Jézus Krisztus az Atya jogos haragját szenvedte el a kereszten az emberiség bűneiért. Az Újszövetség számos helyen beszél erről a témáról, például a Galatabeliekhez írt levélben Pál apostol azt írja, hogy „Krisztus engem szeretett, és önmagát adta értem áldozatul, engem is áldozatul” (Gal 2,20). Az Efeszosziakhoz írt levélben pedig így fogalmaz: „Krisztus szeretett bennünket, és áldozatként felajánlotta magát Istennek, illatos áldozatot és engesztelést adván általa” (Ef 5,2). Ezek a szövegek világosan utalnak arra, hogy Jézus Krisztus halála és szenvedése az Atya jogos haragjának kielégítésére szolgált, és nem csupán a Törvény betartására vonatkozott.
    Én: „Idézek Görbicz Tamástól: „A vita azon van, hogy Isten Jézus kínszenvedéseit követelte-e elégtételként a maga számára az emberiség részéről vagy nem. A fenti igék erről semmit sem mondanak, így ebben a vitában nem állítanak és nem is cáfolnak semmit. Az állítás az, hogy a verés, korbácsot, köpdösést és kínzást ki szánta kinek”
    Chatgpt: Görbicz Tamás állítása, hogy a Biblia nem mond semmit arról, hogy Isten Jézus kínszenvedéseit követelte-e elégtételként az emberiség számára, nem igaz. A Biblia több helyen is beszél arról, hogy Jézus Krisztus az emberiség bűneiért szenvedett és halt meg, hogy azokat eltörölje és az embereket megváltsa. Például az Ószövetségben a próféták már előre megjövendölték, hogy Isten Bárányát küldi, aki az emberek bűneit hordozza (Jesaja 53). Az Újszövetségben pedig több helyen is utalnak erre, például Rómabeliekhez írt levélben Pál apostol írja, hogy „Isten az ő (Jézus) vére által közösségre hozta velünk” (Róm 5,9).

    Ezenkívül az is téves állítás, hogy a Biblia nem mond semmit arról, hogy ki szánta kinek a kínzást. Az Újszövetség számos helyen beszél arról, hogy Isten szánta nekünk a Jézus kereszthalálát, hogy megváltson minket a bűneinktől. Például a János evangéliuma szerint Jézus azt mondja, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

    Ez azt jelenti, hogy Görbicz Tamás értelmezése eltér a hagyományostól, amely szerint Jézus Krisztus az Atya jogos haragját szenvedte el a kereszten az emberiség bűneiért, hogy azokat eltörölje és az embereket megmentse.

    Én: Mondj pár példát hasonló irányzatokra
    Chatgpt:Annak ellenére, hogy az engesztelő áldozat elfogadása széles körben elterjedt a keresztény egyházakban, az elmúlt évszázadok során kialakult különböző teológiai irányzatok, amelyek eltérően értelmezték ezt a fogalmat. Ezek közül néhány példa a következő:
    Pelagianizmus: A pelagianizmus szerint az ember képes a saját erejéből megmenteni magát, és Jézus Krisztus áldozata csak egy példa volt arra, hogyan kell élni. Az egyház azonban elvetette ezt a nézetet, és hangsúlyozta, hogy az emberi bűnök csak Isten kegyelmével és Jézus Krisztus engesztelő áldozatával bocsáthatóak meg.

    Szabad gondolkodó teológusok: Néhány teológus, különösen a modern időkben, kritikát fogalmazott meg az engesztelő áldozat koncepciójával kapcsolatban. Ezek a teológusok úgy vélik, hogy az engesztelő áldozat fogalma szélsőségesen erőszakos és istenképzetet sugall, amely nem illeszkedik az Istenről való alapvető keresztény meggyőződéshez, miszerint Isten szerető és megbocsátó. Ezek a teológusok úgy gondolják, hogy Jézus Krisztus a szeretet, az elfogadás és az együttérzés szimbóluma, és hogy az engesztelő áldozat koncepciója ellentétes ezzel az üzenettel.

    Unitáriusok: A unitáriusok úgy vélik, hogy Jézus Krisztus nem azért szenvedett és halt meg, hogy kiváltson minket a bűnből és a haláltól, hanem inkább azért, hogy tanítson nekünk az isteni szeretetről és a szabadságról. Az unitáriusok szerint az embereknek saját maguknak kell megtalálniuk az igazságot, és nem lehetnek az engesztelő áldozatban rejlő megmentői cselekedet által mentve.
    A Jehova tanúi ismertek azért, hogy tagadják Krisztus istenségét, és a kereszthalálát inkább egy erkölcsi példaként értelmezik, semmint engesztelő áldozatként. Szerintük Krisztus nem a bűnökért szenvedett, hanem azért, mert hűségesen végigment az Istennek szentelt élet útján, és példát mutatott az emberek számára.
    Szociális teológusok: Néhány teológus hangsúlyozza, hogy az engesztelő áldozatnak szociális dimenziója is van. Ők úgy vélik, hogy az engesztelő áldozat fogalma arra utal, hogy Jézus Krisztus azért szenvedett és halt meg, hogy felhívja a figyelmet az igazságtalanságra és az elnyomásra a világban. Az ilyen teológusok azt állítják, hogy Jézus Krisztus az áldozatával arra buzdítja az embereket, hogy harcoljanak az igazságért és az elnyomás ellen.

    A liberalizmus: A modern liberalizmus egyik irányzata, a teológiai liberalizmus, amely a 19. században és a 20. század elején virágzott, elvetette az engesztelő áldozat fogalmát. A teológusok úgy vélték, hogy Jézus Krisztus nem azért halt meg, hogy kifizesse az ember bűneinek árát, hanem hogy a szeretet és az emberi értékek példáját mutassa.

    Összefoglalva, az engesztelő áldozat koncepciója fontos és széles körben elfogadott a keresztény egyházakban, de vannak olyan teológiai irányzatok, amelyek eltérően értelmezik ezt a fogalmat.

  3. Szabados Ádám

    Zseniális!

  4. Erzsébet Gergely

    „………………………………………………………………………………………………….. 
    Köszönjük Ádámnak e gerjedező öröm kiváltóját, az újabb, igényesen
    megírt posztot, amit az olvasók felé való szeretetteljes felelősség, és az
    Isten iránti viszontszeretet inspirált.”

    Amint arról írtam már valahol, jellemző rám a gyors reagálás, amit bizony időnként módosítanom szükséges. Előnyös számomra a Facebook, mert ott ezt „feltűnés” nélkül tehetem. Itt viszont bár látványossága miatt kellemetlen, de fontossága érdekében mégis megteszem.

    E rövid bevezető után fentebbi kommentidézetem, az alábbira módosítom:  

    Köszönjük Ádámnak e gerjedező öröm kiváltóját, az újabb, igényesen megírt posztot, amit a Bibliából felismert igazságok megosztásának vágya, az olvasók felé való szeretetteljes felelősség, és az Isten iránti viszontszeretet inspirált.

  5. Steve

    Kiváló írás!

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK