A fundamentum
Valaki azt írta az egyik Jézus haláláról szóló posztom kapcsán (kissé epésen, de nem teljesen indokolatlanul), hogy beakadt nálam a lemez. Igaza van! Nagyhéten a szívem közepét találta el a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát ért gúnyos támadás, belém mart és kiélesített. Úgy éreztem, most egy ideig én sem akarok másról tudni, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Azt éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, nem maradhat megválaszolatlanul, hogy a hitem legdrágább kincsét, Jézus bűneimért folyt vérét közönségesnek tartsák, Isten igazságát, amely a golgotai kereszten magára vette az adósságaimat, vérszomjnak nevezzék, és a kegyelem legcsodálatosabb, legszentebb, legfelszabadítóbb örömhírét éppen Krisztus halálának ünnepén a kegyetlenség evangéliumának nevezzék. Ráadásul nem ateista Dawkins-tanítványok, akiktől megszoktuk, hanem az ő vulgáris érveiket egy az egyben felkaroló keresztény prédikátorok. Nem, nem, nem!
Egyébként miért baj Istenre uralkodóként utalni?
Canterbury Szent Anzelm (Anselmus) szerepe egy indokolatlanul felnagyított szál az engesztelésvitában, egy teológiai urban legend, projekciós felület, semmi több. Nem kell lebecsülnünk a munkásságát, egyszerűen csak, hogy stílszerűen fogalmazzak: tegyük a helyére! A 11. században alkotó olasz származású bencés szerzetes Cur Deus Homo (Miért lett Isten emberré?) c. művében pusztán azt próbálta filozófiai nyelven is megfogalmazni, amit az Ószövetség előre jelzett, az apostolok tanítottak, az egyházatyák egyöntetűen vallottak, és később a reformátorok is újra kibontottak. A városi legenda, hogy Anzelm felelős a helyettes bűnhődés tanáért, G. Aulén Christus Victor c. könyvének félreértéséből született. A 20. századi svéd teológus a könyvében az Anzelm utáni skolasztika hangsúlyeltolódásait bírálja, nem az elégtétel vagy engesztelés gondolatát, ami szerinte a reformátoroknál éppen az egyházatyák hangsúlyaihoz tért vissza. Anzelm tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben csak egy mellékszereplő ebben az evangélium lényegét érintő vitában.
Hol mondja a Biblia, hogy Isten aranyos verebeket hajigál a földre?
Az engesztelésvita kapcsán egy különös, alapvetően idegesítő érvelési technikával találkoztam. Ennek az a lényege, hogy egy állítást, amit nem szeretünk, hogy lehet úgy megfogalmazni, hogy az a legabszurdabb gyökérségnek hasson. A recept viszonylag egyszerű. Mondjuk el a tételt kisarkítva, értelmetlennek mutatva azt, majd követeljük, hogy a másik a saját nézeteként a mi karikatúránkat támassza alá a Szentírásból! Konkrétan például ilyesmiket olvastam: „Azok a kedves atyámfiai, akik a helyettes bűnhődésben hisznek, mutassák már meg, hol mondja a Biblia, hogy Isten olyan, mint egy római császár, aki abban leli kedvét, hogy halálra kínozza a fiát!” Vagy: „Miért lenne az igazságos, hogy Isten sértettségében megkorbácsolja, megköpdösi, véresre veri, majd brutálisan megöli az ártatlan, bűntelen Fiát?” És hasonlók. Hogy miért nehéz ezekre megfelelő komolysággal válaszolni, azt hadd illusztráljam néhány másik példával.
Jó és rossz kép Isten haragjáról
Isten haragját elképzelhetjük úgy is, mint egy részeges férjet, aki az ötödik sör után késsel kergeti a családját a vacsoraasztal körül. Meg úgy is, mint Liam Neesont, amint az elrabolt lányáért indul akcióba, és könyörtelenül leszámol a vétkes bűnbanda tagjaival. Egyik hasonlat sem adja vissza Isten tökéletes jellemét, de az utóbbi mindenképpen közelebb áll az igazsághoz. Isten nem részeges apa, de nem is passzív apuka, aki bárgyú mosollyal nyugtázza a rettenetet, hanem olyan apa, aki a gonosszal szemben tud haragudni és képes le is győzni azt.
Az ÚR kiszervezése a Sátánra
Tegnap egy fiatalon elment barátom sírjánál álltam és ezt énekeltük: „Kegyelemből léphetünk be, szent jelenlétedbe, Nem saját érdemeinkből, csak Jézus vérével. Jelenlétedbe hívsz most, hívsz ó Uram. Kegyelem által vezérelsz, jövünk Hozzád Uram, jövünk Hozzád Uram. Minden törvényszegésünket elvetted, S a Bárány drága szent vérével mostál meg.” Nagy vigasztalás volt arra gondolni, hogy a Bárány vére a törvényszegéseink ellenére is feljogosít az Isten jelenlétébe való belépésre, és Krisztus vérében bízva az ítélet napjától sem kell félnünk, pedig az közeledik. Felemelt a gondolat, hogy a kegyelem alapja a vér, és az viszont tökéletesen elég. Ezt a kétezer éves örömhírt, amiről szerte a világon a legcsodálatosabb énekeket énekeljük, mert a szívünk a halál árnyékának völgyében is felbátorodik általuk, hevesen támadják ma. És nemcsak Dawkins ateista népe, ami nem meglepő, hanem olyan keresztény tanítók is, mint Görbicz Tamás, aki számos prédikációjában és írásában egyre vehemensebben sértegeti és gúnyolja azok hitét, akik ebbe a reménységbe kapaszkodnak.
Ébredés és ébredésizmus
A Tűzfal podcast tizenkettedik részében az Asbury-ébredés apropóján az evangéliumi ébredésekről beszélgetünk, és az azokkal kapcsolatos görcsökről is. Az epizódot az előző részekkel együtt megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, kedveljétek, osszátok, és iratkozzatok fel, hogy elsőként értesüljetek az új epizódokról!
Miért halt meg Jézus a szinoptikus evangélisták szerint?
Szinoptikus (azaz együttlátó) evangélistáknak Mátét, Márkot és Lukácsot nevezik, akik nagyon hasonló szemszögből írták meg Jézus történetét (életét, szolgálatát, csodáit, szenvedését, halálát és feltámadását, valamint tanításaiból egy-egy válogatást). Teljesen világos, hogy az általuk háromféleképpen megírt evangélium fókuszában egyaránt a passiótörténet áll, hiszen például a könyveik harmada (ha nem is a fele, mint a negyedik evangélistánál, Jánosnál) azt meséli el, ami a Nagyhéten történt Jézussal. Lukács evangéliumában egyenesen az az elbeszélés fordulópontja, amikor Jézus elindul későbbi szenvedéseinek színhelye felé: „Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe” (Lk 9,51). A passió az evangéliumok központi eseménye. De vajon mit tudunk meg a szinoptikusoktól Jézus halálának okairól és céljáról?
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK