Az Isten országa (4) – Ki a világ ura?
Az előző részekben azt láttuk, hogy Jézus idején sokan várták az Isten országát. Ez az ország Izráelnek szólt, de a pogányok is részévé váltak az ígéreteknek. Az Isten országa ígéretében több különböző motívum kapcsolódott össze (pl. Dávid királyságának helyreállítása, az ÚR napja, az utolsó napok, az Emberfia eljövetele), és az evangélisták és apostolok ezeket a motívumokat Jézusban látták – legalább részben – beteljesedni. Jézus szerint ugyanis „betelt az idő és elközelített az Isten országa” (Mk 1,15). Ennek a kijelentésnek a hátterében két fontos igazság áll, amelyekről eddig még nem volt szó, de fontosak a téma megértésében. Az egyik igazság az, hogy a Sátán e világ ura. A másik az, hogy Isten a világ ura. Vajon lehet egyszerre igaz mindkettő? És hogy viszonyul ezekhez az Isten országa?
A jó fikció célja, hogy fejest ugorjunk a valóságba
Flannery O’Connor amerikai írónő „The Nature and Aim of Fiction” c. esszéjében fogalmazta meg az irodalom paradox természetét: „Mindig nagyon bosszantott, amikor emberek azt sugallták, hogy az írás menekülés a valóság elől. Inkább fejesugrás a valóságba!” Az az aggodalom természetesen jogos, hogy az irodalmat is használhatjuk az életünk megoldatlan problémái elől való menekülésre, hiszen ha épp menekülni akarunk, bármilyen eszközt megragadunk, legyen az szórakozás, alkohol, kábítószer, sorozatok, játék vagy éppen az ábrándozás. Az azonban méltánytalan vád, hogy maga az irodalom a menekülést szolgálná. Persze lehet az irodalomhoz is úgy viszonyulni, mint az alkoholhoz vagy a kábítószerhez, de ez nem szükségszerű. Az ábrázolás nem azonos az ábrándozással, a képzelet nem azonos a képzelgéssel. A fikció inkább a megismerés egyik fontos eszköze.
Bonhoeffer: hová lett az eretnekség fogalma?
Dietrich Bonhoeffer a nemzetiszocialista nézeteket integráló „német keresztények” (Deutsche Christen) és az ökumenikus mozgalom közömbös viselkedése kapcsán tette fel annak idején a kérdést: „vajon hová tűnt a kereszténységből az eretnekség fogalma?” Ez a kérdés szorosan kapcsolódott a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) létrejöttéhez. Az 1934-es barmeni szinódus elfogadta az eredetileg Karl Barth által fogalmazott Barmeni Deklarációt (vagy Barmeni Hitvallást), amely „hamis tanításnak” nevezte a „német keresztények” etikai álláspontját. A szakadás elkerülhetetlen volt. A hitvalló keresztények deklarálták, hogy az egyházat nem lehet a Führer és a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálójává tenni, mert Jézus Krisztus az egyház ura és vezetője. Bonhoeffer is a Hitvalló Egyházzal tartott, és elvállalta a finkenwaldei lelkészképzés irányítását.
Hollywood most meglepett!
A Don’t Look Up (Ne nézz fel!) c. filmmel Hollywoodnak sikerült teljesen meglepnie. Őszintén nem gondoltam, hogy ez a végtelenül üres, magamutogató, felfuvalkodott közeg képes még bármiféle önreflexióra. Nem láttam jelét annak, hogy ez a film jön, főleg ezzel a szereposztással. Igaz, egy ideje már nem is nagyon figyeltem oda, annyira bosszantóan semmitmondónak, sablonosnak és unalmasnak találtam őket, különösen, amióta Hollywoodot leterítette a woke-járvány is, a maga idétlen közhelyeivel és kényszeres kvótáival. Erre tessék: csináltak egy filmet, ami arról szól, hogy mennyire bosszantóan semmitmondóak, sablonosak és unalmasak. Ricky Gervais 2020-as beszéde után mindent persze nem lehetett pont ugyanúgy folytatni, de erre a válaszra egyáltalán nem számítottam.
A hit bizonyossága több a racionális bizonyításnál
A bizonyosság kapcsán körülöttem fellángolt vitát látva déjà vu érzésem van. Mintha ez megtörtént volna már. Ezeket a vitákat húsz-harminc évvel ezelőtt lefolytattam, nem is egyszer. Fiatal hívőként megéltem, hogy a világom globálissá zsugorodott, és mindenféle világnézetek, vallások és bölcseletek lepték el. Telibe kaptam a posztmodernnek nevezett intellektuális mozgalmat is, amely éppen virágkorát élte. A nyugati világ torkig volt a racionalizmussal, helyette az intuíció keleti útjait kereste, próbálta meghaladni a konfliktusokat okozó dualista megközelítéseket, és ezekkel együtt lemondott az igazságról. Ennek egyik oka a pluralizmus mellett az észtől remélt bizonyosság kudarca volt. Abban az időben olyan volt az igazságot keresni, mint amikor valakit bedobnak az óceán közepébe, és azt mondják, hogy tetszés szerint bármelyik irányban elkezdhet úszni, és mivel a partra úgysem fog kiérni, egyszerűen csak élvezze a vizet. Intellektuális és hitbeli fejlődésem jelentős része arról szólt, hogy valahogy mégiscsak kijussak a partra. Mivel sikerült, nem csak együttérzéssel, de reménységgel is figyelem azok küzdelmét, akik most ugyanabban az óceánban találják magukat, amelyben én is vergődtem annak idején.
Az Isten országa (3) – Az ország ígérete
Simeon, Anna és Arimátiai József várták az Isten országát, és hitték, hogy Jézus személyében ez a megváltás jött el. De milyen ígéretekről volt szó? Lukács szerint Izráel vigasztalását és megváltását várták, tehát az ország Izráel sorsának jobbra fordulásához kapcsolódott. Isten uralma valamilyen értelemben persze megvalósult Izráelben, amikor nekik adta a földet, de ez csak egy nagyobb remény előképe volt, és a nép bűnei miatt még befejezetlenségében is gyakran észrevétlen maradt a többi nép számára. A fogság idején a zsidó törzsek többsége aztán eltűnt Asszíriában, és a Perzsiából visszatérő júdaiaknak sem volt önálló államuk: perzsák, görögök, rómaiak uralták a területet. Ekkor váltak különösen hangsúlyosakká az Isten eljövendő uralmáról szóló próféciák. Sokan várták Izráel vigasztalását, Jeruzsálem megváltását, az Isten országát.
Legjobb olvasmányaim 2021-ben
Következzen most is egy válogatás azokból a könyvekből, amelyek idén a legfontosabbak voltak számomra. Ezúttal több könyvet választottam az olvasmányaimból a kultúra területéről, mint a teológia és a spiritualitás területéről, ráadásul az utolsó négy könyv mindegyikéről van egy podcast beszélgetésünk is (Különvélemény), de ez nem jelent fontossági sorrendet, idén egyszerűen így alakult. Régi (már ismerős) és új szerzők egyaránt lesznek a listán.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK