Kierkegaard-ról beszélgetünk
„Rövidesen győzedelmeskedem, az egész harc egyszerre véget ér, és én megpihenhetek a rózsák termében, ahol örökké beszélgethetek Jézusommal.” Ez Søren Kierkegaard maga választotta sírfelirata. Azé a Kierkegaardé, akinek a gondolatai egy egész filozófiai iskolát teremtettek, és a mai napig hatást gyakorolnak keresztényekre és nem keresztényekre egyaránt. Heller Ágnes a polgári társadalom kritikáját látta benne, amely Marx gyakorlati megoldásához képest nála még csak elméleti volt, a fenti idézetből látszik azonban, hogy Kierkegaard hívő keresztényként gondolkodott a társadalomról, és a kritikája sokkal mélyebb volt, mint pusztán a fennálló társadalmi rend kritikája. Kierkegaard a Jézusban való hitre akarta vezetni a kortársait, és az örök életben hitt.
Viszontválasz Sytkának a Halálcsillagról
Van egy fura mintázat, aminek nem tudom az okát. A mintázat a következő. Írok egy cikket valamiről, ami számomra fontos. Sytka felkapja, fut vele egy kört, majd kimutatja rólam, hogy igazából egy hülye vagyok. A mintázat itt legtöbbször meg is áll, mert nem reagálok rá. Időnként azonban úgy folytatódik, hogy rászánom magam egy részletes, tényszerű válaszra, amivel Sytka fut még egy kört, és a végén kimutatja rólam, hogy igazából egy hülye vagyok. Fogalmam sincs, mi motiválja őt ebben, különösen annak fényében, hogy elvileg Krisztusban testvérek vagyunk. Ha nincs komolyabb tétje annak a témának, amiről szó van, nem különösebben zavar a dolog. De ha van – és itt most van – akkor nem hagyom szó nélkül, beleállok a vitába. Erre írtam a válaszcikkben, hogy ez most „nem mulattat”. Mire Sytka rögtön a válasza elején megfeddett, hogy „a Barnevernetről szóló kérdés nem a mulatozásról szól.”
Francis Schaeffer és az új szuperspiritualitás
Emlékszem, amikor a 90-es évek elején szóba került Francis Schaeffer könyveinek magyarra fordítása, többen azt vetették ellene, hogy Schaeffer gondolatai addigra elavultak. Volt némi igazság ebben, hiszen Schaeffer kontextusa az 1950-es és 1980-as évek közötti időszak volt, az egzisztencializmus hőskora, amikor a posztmodern szót sem igazán használták még a tömegek, mert épp akkor konstruálták kiábrándult marxista értelmiségiek. A világ tényleg sokat változott azóta, és bár indokolt lenne többet beszélni az egzisztencialista filozófia mai kultúrára gyakorolt hatásáról (sokkal erőteljesebb, mint gondolnánk), Schaeffer zenitjén legalább ötven évvel túl vagyunk, és már a 90-es években is túl voltunk rajta. És mégis, van valami egészen különleges váteszi előrelátás Schaeffer írásaiban, ami meglepően relevánssá teszi őt napjainkban, és relevánssá tette őt a kilencvenes években is. Ez most azért fogalmazódott meg bennem, mert tegnapelőtt újraolvastam Schaeffer The New Super-Spirituality c. könyvét, amit még 1993-ban vásároltam az angliai L’Abriban.
Konteó Norvégiáról?
Egy friss cikke alatti kommentszekcióban kisebb bizonytalankodás után Sitku Tibornak sikerült végül betolnia a norvég gyermekvédelmi témát abba a keretbe, hogy Szabados Ádám egy vad konteót terjeszt. Már hozzászoktam, mint egy régi kakukkos órához, hogy Sytkának valamiért visszatérő témája lettem, most viszont kifejezetten nem mulattat, hogy ezzel a súlyos üggyel kapcsolatban is ezek a reflexek jönnek elő. Az még méltatlanabb, hogy Sytka a sok dologban méltán bírálható, de a jelenséggel semmilyen kapcsolatban nem lévő magyar kormány iránti antipátiáját is ráhúzza erre az iszonyatos történetre. Szegény Dezső András után most Ábrahám Róbert lett propagandista, mert az oknyomozó riporter a filmjében nem hallgatja el azt a részletet, hogy a norvég megszólalók meglepően pozitívan beszélnek a magyar gyermekvédelmi törvénynek éppen a norvég kormány által kritizált passzusáról. Ábrahám Róbert munkája egyszerűen zárójelbe tehető, mert „propagandista”, a dokumentumfilmjét évekkel megelőző cikkeim pedig mi mások lennének, mint egy szaftos összeesküvés-elmélet kitüremkedései.
Richard Wurmbrand: Marx és Sátán
A Tűzfal podcast harmincötödik részében Richard Wurmbrand Marx és Sátán c. könyvéről beszélgetünk. Wurmbrand szerint Karl Marx és a marxizmus szoros kapcsolatba hozható a sátánizmussal. „Még a világi gondolkodásúak is megborzonganának, ha bebizonyosodna, hogy a marxizmus kezdeményezői és képviselői titokban sátánimádók voltak…” – írja. Igen, mi is megborzongtunk Wurmbrand meghökkentő felvetésétől, és ebben az epizódban azt beszéljük át, hogy vannak-e erre hihető bizonyítékok.
Skandinávia elrabolt gyermekei
Ez a címe Ábrahám Róbert és Lukács Adorján új, felkavaró dokumentumfilmjének, amely a norvégiai gyermekvédelmi szolgálatok áldatlan, gonosz tevékenységéről szól. A norvégiai állami gyermekrablások gyomorforgató, horrorisztikus valóságáról 2016-ban és 2017-ben én is több cikkben írtam (a filmben az egyik cikket be is vágják), és részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen is, ahol többek között egy norvég pszichológus (a filmben is szereplő Einar Salvesen) és egy norvég újságíró voltak a beszélgetőpartnereim. A beszélgetésről több norvég újság is beszámolt (épp az egyik erősebb mondatomat kiemelve a főcímben), és nemrég láttam, hogy egy norvég tudományos kiadványban is hivatkoztak rám a témában. Annak idején a norvég újságíró nem értett egyet velem, túlzónak, hihetetlennek tartotta, amiket Einar Salvesennel együtt mondtunk. Pár éve ismét összefutottunk egy nemzetközi konferencián, akkor az újságíró jött oda hozzám, kezet nyújtott, és meglepetésemre azt mondta: „Mindenben igazad volt. Akkor még nem akartuk elhinni, hogy ekkora a baj, de már mi is látjuk.”
Paraszthajszál
Hetven éve kapott ki az Aranycsapat a berni stadionban. Szinte hihetetlen ezt kimondani, de aznap világbajnoki döntőt játszottunk az NSZK ellen. (Az ugye Németország nyugati fele volt, és Gary Lineker mondata máris jön felénk teljes erővel…) Ami Németországnak a háború utáni talpraállást jelentette, az nekünk a sors kegyetlen fintorát. Bernben egy egész országot szúrtak szíven, és az az ország akkor mi voltunk. Az Aranycsapat legfontosabb mérkőzésén paraszthajszálnyira voltunk Magyarország megdicsőülésétől, és annyival is maradtunk le róla. Mi voltunk az abszolút esélyesek, két góllal vezettünk is, a zsebünkben volt a trófea, a szánkban volt a sajt, végül mégis kiénekelték onnan. Az a nap nem Irapuató gyógyít6atlan megaláztatása volt, hanem valami jóval sokkolóbb: egy biztos győzelemről való érthetetlen lemaradás, egy szörnyű, groteszk megingás a legutolsó pillanatban.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK