Maréknyi galambtrágya öt ezüst,
 ennyit adtak érte Samáriában,
 de egy szamárfej nyolcvanba került;
nem volt a várban sem liszt, sem árpa,
 még a köveken napozó gekkónak,
 sem volt megfizethető az ára.
Vézna asszonyból tört fel a sóhaj:
 „Ó, ha tudtam volna, hogy becsap engem!
 bolond vagyok, tudnom kellett volna!”
Izráel királya állt felette,
 az ostromlott várfalon sétált éppen,
 az asszony pedig az oszlopnál lent.
A tébolyult nő a haját tépte,
 honnan kendője a vállára csúszott,
 és így kiáltott fel: „Király, nézz le!”
A földön egy tarka vásznat húzott,
 kicsi fiának volt az nyoszolyája,
 amikor a gyermek még nem kúszott.
Mint két bot, olyan volt az asszony lába,
 széttartott kezei göcsörtös gallyak,
 négy kis pálcika gesztenyebábban,
mert a vézna nő felpuffadt hasa
 háromszöget zárt be hosszú nyakával,
 és nem látszott a két ráncos barna
melle, mely az éhségtől elszáradt.
 Saját testét emésztette az asszony,
 s fogaival már a lelkét rágta.
„Király, nagy bajom meg kell hallanod!
 Tegnap egy komisz nővel megegyeztünk,
 hogy először fiamat én adom,
holnap meg az ő gyermekét esszük,
 de ez a nő tegnap becsapott engem,
 eldugta fiát, így nem főzhettük
meg, csak az enyémből lett eledel!
 Büntesd meg! Büntesd meg! Ő is bűnhődjön!
 Ó király, segíts, jaj a gyermekem!”
„Megölöm Elizeust, megölöm!
 Fejét veszem annak a prófétának,
 bárhol van, az ajtót is rátöröm!”
Megszaggatva lógott a ruhája,
 és cafatokban lógott a lelke is
 a várfalon fülelő királynak.
„Ilyenek az Isten emberei,
 lábnyomaikban pocsolya gyűl össze,
 fertőzött víz, kígyókkal teli!
Békák, szúnyogok, a tehén böglye,
 véreső és pusztulás, sötét és baj,
 fiak halála és anyák könnye!
Mózesek és Illések, próféta
 és látnok, a bú és a vész emberei,
 megannyi sáskaevő aszkéta!
Ígéreteikkel csak kergetik
 a szabadulásra vágyók szíveit
 egyik lyukból a másikba, pedig
a nagy várakozás megbetegít,
 az ábránd kiábrándít, és a remény
 csak bolondabbá tesz, de nem segít.”
Mikor a király követe elért
 a házhoz, ahol Elizeus lakott,
 a próféta készen várta, nem félt,
hanem újabb jövendölést adott:
 „Holnap ilyenkor többé nem lesz éhség!
 Véget érnek az ínséges napok!
Olcsó lesz a finomliszt a péknél!
 Egy szeá liszt és kettő az árpából
 tiéd lesz, ha van egy sékel kéznél!”
A hit arra néz, amit nem látott,
 amit az emberi szív is csak sejthet,
 és amiről jövendöl a látnok.
De a látó szavát az méri meg,
 hogy bekövetkezik, amit mondott –
 amihez most egyetlen nap kellett.
Efélében nem hisznek józanok,
 ezért nem hitt Elizeus szavának
 az sem, akire a király támaszkodott.
„A lisztnek nem szabhat ilyen árat
 senki, még ha a mennyből is hullana
 száz, ezer, vagy tízezer szeával!”
„Holnap ilyenkor te leszel hulla,
 de előtte látni fogod a csodát,
 ahogy az isteni Szó megmondta!”
Elisá szavának igaz voltát,
 nem az előkelők vagy a vezérek,
 hanem a leprások igazolták.
„Vagy átmegyünk, vagy itt halunk éhen,
 de az ostromlók táborában talán
 a poklosoknak is dobnak étket.”
Amikor a négy leprás az arám
 sereg sátraihoz ért, nem hallottak
 emberi hangot, csak a szél zaját,
mely a ponyvákat ki-be csapkodta,
 mintha tapssal biztatták volna őket,
 hogy készen van nekik a lakoma.
Az arámokat ugyanis közben
 Jáhve harci hanggal megrémítette,
 ők meg menekültek nyakra-főre.
Így lett másnap a finomliszt szinte
 ingyen, mert a négy leprás hírverése
 a népet is a táborba vitte.
„Kik éheztek, íme, minden készen!
 Gyertek az Úr asztalához mindnyájan,
 azok is, akiknek nincsen pénze!”
Gyertek anyák, kik feláldoztátok
 az éhező lelketekért cserébe
 kicsinyeiteket az oltáron,
gyertek, most nem kell fizetni érte,
 most ingyen, ingyen, ingyen a bocsánat,
 az ára érte a Gyermek vére!
Kilenc görbe ujj merült a tálba,
 hogy a lisztet könnyel sózva összegyúrja,
 és egy árpaszem se vesszen kárba.
A fürge kis ujjak beletúrtak
 a kovásztalan lepény tésztájába,
 majd hosszúkás alagutat fúrtak,
mintha bánya volna hegybe vájva,
 vagy izzásban lévő kemence gyomra,
 hova merev, halott testet zárnak.
Az asszony a kivájt lyukba tolta
 a tizedik ujjat, mint egy anyaölbe,
 és a könnyeiben megforgatta.
A kisült kenyeret kettétörte,
 az ujjat megérintette fogával,
 de a forró lepényt nem ette meg.
Kezén a csonk gyermeke hiánya,
 de már tudja, hogy az isteni Szó ad
 ingyen lakomát minden leprásnak.
Ő választotta az utolsókat.

(Szabados Ádám)