Izsák Norbival régóta ismerjük egymást, ezért – ha nem is vagyunk szorosabb kapcsolatban – nem szívesen szállok vele nyílt vitába. De mivel Miért küzd a teológia a saját démonaival? címmel válaszolt az írásomra, én is szeretném egy válasszal megtisztelni őt. Mindig jóleső megnyugvással olvasom az olyan kritikákat, amelyekből érződik, hogy bár egyetnemértésből születnek, nem sértettségből táplálkoznak, és noha szembeszállnak a gondolataimmal, nem projektálnak, hanem először megértésre, utána az érvek tiszteletteljes ütköztetésére törekszenek. Izsák Norbi nekem írt posztja a címet leszámítva jól indul (ekkor kezdtem az előbbi bekezdést is fogalmazni), de amint Norbi (saját bevallása szerint is) fáradni kezd az írásban, jönnek a felszínre a számomra érthetetlen előítéletei, amelyekkel a cikkemet olvasta. Ezt leginkább talán ez a bekezdés szemlélteti: „Nagyon nem értem az első mondatot és nagyon nem értek egyet vele”.

Talán innen is kezdem a választ, mert ez a mondat paradigmája Norbi egész reakciójának. Ha nem érti a mondatomat, miért nem kérdez vissza? Ha érti, de nem ért vele egyet, miért írja, hogy nem érti? Ha nyitott, ambivalens, többértelmű vagy esetleg zagyva számára a szavaim jelentése, miért pont egy negatív olvasatnál köt ki és azzal vitatkozik, ami elvileg is csak az egyik lehetséges olvasata lenne a szavaimnak? Annál kevésbé érthető ez számomra, mivel a valóságban távol is áll tőlem ez az olvasat, sőt, a Sytkának írt válaszaimban tisztáztam már, hogy nem a helyes értelme a mondataimnak. Norbi rólam szóló gondolatmenete így inkább egy kivetítése annak, amit rólam ezek szerint feltételez. Ezt a projekciót egyébként a „fundamentalista” címke előrángatásának és indirekt rám aggatásának pillanatában tetten is lehet érni. (Hogy én személyesen mit gondolok a teológiai fundamentalizmusról, azt többek között itt, itt vagy itt írtam meg.)

Ami a tartalmi részt illeti, mindenekelőtt hadd mondjam el, miben van igaza Norbinak. Örömmel olvastam itt a honlapomon az Attila nevű kommentelő hozzászólását, amely valóban más megvilágításba helyezi Norbi gondolatait, mint amilyen értelmet a Sytka cikkében szereplő idézet fényében nyernek. Hadd jegyezzem meg, hogy a cikkeimben én sem Izsák Norbival vitatkoztam, hanem Sytkával, aki Norbira hivatkozva cáfolta az én gondolatmenetemet egy olyan gondolatmenettel, amely szerintem hibás és félrevezető. Örülök, hogy ezt ezek szerint tisztáztuk, ennyi értelme legalább biztosan volt ennek a vitának.

A másik igazsága Norbinak a „döntés” szóval kapcsolatos, amit a cikkemben használtam. Elfogadom a kritikát, hogy ez többet is sugallhat annál, amire gondolok. Valójában arra gondolok, ami Norbi szerint a jóhiszemű olvasat: dönteni öntudatlanul is lehet. Az akarat döntéseit – Edwards teológiáját követve – nem a tudathoz, hanem az affectiokhoz kapcsolom: a döntéseink jelentős része zsigeri és még számunkra is szinte kifürkészhetetlen, milyen belső folyamatok révén születtek meg. A nyugati ember zsigeri „döntése” ma független a külső világosságtól, és ezt a függetlenséget ezer és ezer kulturális hatás triggereli nap mint nap – még az egyházban is. Norbinak igaza van abban, hogy a külső világosság elvetése az egyének részéről korántsem mindig tudatos döntés. Hogy ezért mennyiben vagyunk mégis felelősek, az egy másik vita témája lehetne.

Amiben még egyetértek Norbival, az az, hogy a külső és a belső világosság között nem kell választanunk. Sőt, abban is egyetértünk, hogy van belső világosság. Meg abban is, hogy a külső és belső világosság közötti különbség nem olyan választóvonal, ami az igaz embert választaná el a nemigaztól. Ilyet nem is írtam sehol. Valójában kétféle világosságról írtam, és arról, hogy mi történik, ha az emberiség tagadni kezdi az egyiket: a külsőt. Sorrendiségről beszéltem, de még azzal kapcsolatban sem időbeli, hanem értelmező sorrendről: a külső világít a belsőbe, különben a belső világosság akár sötétség is lehet. Arról a lehetőségről, hogy a belső világosság sötétséggé válhat, egyébként maga Jézus is beszélt (pl. Mt 6,23). De fontos, hogy még ezzel sem tagadtam, hogy önmagunk jobb megértése hasznos lehet, akár a hit szempontjából is. Ezek benne vannak a cikkemben. Vajon miért feltételezi ezek ellenkezőjét Norbi azután is, hogy többször elmondtam: látom hasznát a lélektani ismereteknek, sőt, konkrétan együttműködök pszichológusokkal?

Egyáltalán nem arról szólt a cikkem, hogy a lélekben nincs világosság. Arról szólt, hogy a mai kultúra jellemzően csak ott keres világosságot, a lélekben, mert elveszítette a hitét a külső világosságban. Ez az egyik oka annak (egy nagyon fontos oka), hogy a pszichológia ekkora presztízzsel bír a mai ember szemében. Ha a pszichológia a lélek feltárásának hitelesített eszköze, akkor a mai ember természetes módon fordul inkább a pszichológusokhoz, mint a papokhoz vagy lelkészekhez. Szerintem ez a következtetés triviális, és a ténye nem igényel különösebb bizonyítást, annyira nyilvánvaló. (Az átlagember egyébként nem feltétlenül tesz különbséget az empirikus tudomány és a különböző terápiás irányzatok között, sem a terápiás irányzatokon belül, ezért nem hangsúlyoztam az eredeti posztban a különbségeket én sem, noha azok nagyon is léteznek. Az természetesen abszurd, amit Norbi ír, hogy a pszichológiát Carl Rogersszel azonosítanám.)

A cikkemben viszont nem szembeállítás van (ezt konkrétan hangsúlyozom is!), hanem megkülönböztetés, és az az egyszerű állítás, hogy a mai ember az egyik forrást elvetette, ezért kizárólag a másikra akar támaszkodni. Ez az egyszerű gondolat kapott Sytka cikkében fura gellert, ezért is válaszoltam egy cikkben, és a válaszomban jeleztem, hogy egyáltalán nem vagyok a lélektan ellen, ahogy nem vagyok a szociológia vagy a politológia ellen, és azt sem állítom, hogy a fenti magyarázatom lenne a pszichológia népszerűségének egyetlen oka. Kár, hogy ugyanez a félreértés jelenik meg Izsák Norbi reakciójában is, főleg azután, hogy immár két cikkben is tisztáztam, mire gondolok, és mire nem.

Van viszont olyan pont is, amiben vitatkoznom kell Norbival. Ez pedig elsősorban az, ahogy Kálvinra és Augusztinuszra hivatkozik, ráadásul velem szembeállítva őket. Hadd jelezzem: Kálvin es Ágoston a kedvenc teológusaim közül is kiemelkednek, rendszeresen olvasom őket és hivatkozom rájuk. Az Institutiót többször olvastam, az 1559-es végső változatát is teljes egészében elolvastam, meg az 1536-os első változatát is, és újból és újból visszatérek ehhez a nagyszerű műhöz, mert páratlannak tartom a kétezer éves teológiai kánonban. Augusztinuszt pedig eszem ágában sincs „bántani”, valójában az egész lelkiségi irodalomban nincs még egy könyv, ami olyan közel állna a szívemhez, mint a Vallomások. Augusztinusz őszinte belső utazása az egyik leggyönyörűbb példája annak, hogy egy ember az élő Isten előtt tárja fel a lelkét.

Azonban a Vallomásoknak épp az az egyik legfontosabb üzenete, hogy amíg Ágoston a saját lelkében kereste az erőt és a fényt, mindig önmagába huppant vissza. „Hiszen nem is volnék, ha bennem nem volnál!” – kiáltja az egyházatya, visszaemlékezve reménytelen állapotára, amikor még Isten nélkül élt. „Semmi volnék tehát, én Istenem, semmi volnék, ha te bennem nem volnál. Vagy inkább úgy igaz, hogy semmi volnék, ha benned nem volnék, ’mert tőled, általad és benned vannak mindenek’ (Róm 11,36)? Így is igaz, Uram, így is.” (II.1-2) Augusztinusz akkor vált szabaddá a bűnei által kovácsolt belső láncoktól, amikor kívülről – az ige szava által, a Lélek szárnyain – tört be lelkébe a világosság, és meglátta az Isten transzcendens szépségét, amelyre korábban vak volt, a vágyai pedig hirtelen új irányt vettek. Istenben lelt önmagára.

Kálvinnal ugyanez a helyzet. Talán a történelem egyik leginkább félremagyarázott szövegrészlete az, amire Norbi utal. Kálvin így kezdi az Institutiót: „Bölcsességünk, és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: Istennek és önmagunknak megismerése.” Az idézetben eddig a pontig csak arról van szó, amit én magam is hangsúlyoztam, hogy kétféle világosság van: belső és külső. Norbi ebből különös módon arra következtet, hogy nincs igazam. Pedig ha közelebbről megvizsgáljuk Kálvin gondolatmenetét, Kálvin nemcsak azt hangsúlyozza, amit én, hogy két helyen kereshetjük a világosságot, hanem ezek után ráadásul azt is fejtegeti, hogy egész valónk nem más, mint „az egy Istenben való létezés”, és „szánalmas nyomorúságunk” is arra tanít, hogy „teljes romlottságunkat átérezve beismerjük, hogy a bölcsesség fénye, a tökéletes jóság, minden jó bősége, a tiszta igazság az Úrnál van”. Az én eredeti cikkem pedig pontosan erről szól. Az identitásunkat az határozza meg, hogy önmagunkat csupán önmagunkban, vagy Istenben is akarjuk-e látni, és ez a fő választóvonal – Kálvin szerint is.

Értem, hogy sem Norbi, sem Sytka nem tagadja a külső fény valóságát. Ezért nem értem viszont azt, hogy akkor mégis miért igyekeznek cáfolni az írásom igazságát. Mert ne felejtsük el: ez a vita úgy kezdődött, hogy Sytka – utóbb Norbit is idézve – cáfolatot írt a külső és belső világosságról szóló cikkemhez. Majd Norbi is, immár két tisztázó cikkemmel később. Szerinte a mai teológia a saját démonaival küzd. Nekem meg az a benyomásom, hogy ő fest ördögöt az én falamra. Ezeket a démonokat viszont én nem ismerem.