Micsoda groteszk, totális félreértése az evangéliumnak az a felvetés, hogy Isten a Vádlónak (a Sátánnak) fizette ki értünk az árat! Igen, a Vádló az életünkre tör. Azt akarja bizonyítani, hogy nincs békességünk Istennel, nincs megigazulásunk, nincs üdvösségünk. A szenteket vádolja éjjel-nappal, hogy így is megrabolhassa Isten dicsőségét. De miért tud az életünkre törni és vádolni? Azért, mert Istent is vádolja, Ádám vétke óta pedig mi is lázadók vagyunk, és tudja, Isten ítélete végre lesz hajtva, ha nincs kegyelem. Isten az igaz Bíró, és lesz napja az ítéletnek, amikor ő majd igazságosan ítél felettünk (Jel 20,11-14). Nem az utolsó ítélet ténye a kérdés, hanem az, hogy ki menekül meg azon a napon (Zsid 10,26-31). Aki nem hiszi, kezdje olvasni a Bibliát, ott van benne az első laptól az utolsóig, megszámlálhatatlan helyen. A Sátán kihasználja, hogy a vétkeink miatt halálos veszélyben vagyunk (Zsid 2,14-15), és a hazugság atyjaként azokat is kárhoztatja, akik viszont már a Közbenjáró által megmenekültek a bűn és a halál fogságából (Jel 12,10).
Hogy tudunk a Vádló ellen védekezni? Úgy, hogy Jézussal azonosulunk és a vérére hivatkozunk! A Jelenések könyve szó szerint ezt mondja a Vádlóval kapcsolatban: „Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig.” (Jel 12,11) De vajon a vér a Sátánnak folyt? Ugyan! Akkor Jézus a vérét miért a legszentebb helyre vitte volna be, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja? „Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” (Zsid 12,9) Vagy miért mondaná Pál, hogy „Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként” (Ef 5,1-2)? Krisztus áldozata Istennek (!) volt kedves illat, a szentek szentjében.
Igen, rettenetesek az ostorcsapások, a szögek, a kínhalál. De ezeket a Fiú önként vállalta, Istennek való engedelmességből, ahogy a Filippi levél Krisztus-himnusza mondja: „megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Bűneink miatt kapott sebeket, nem azért, mert Isten kegyetlen. Ézsaiás szerint azért volt felismerhetetlen az alakja, mert az ÚR csapásai a mi vétkeink miatt sújtották, értünk szenvedett (Ézs 53,5), értünk köpdösték, kínozták, tépték a szakállát, verték a hátát (Ézs 50,6) és feszítették fára. Értünk lett átokká (Gal 3,13). Értünk, törvényszegőkért került Isten átka alá, mert a helyünkre lépett, velünk azonosult, bennünket képviselt, a mi bűneinket vitte testében a fára (1Pt 2,25). A bűn nekünk járó zsoldját fizette: a gyötrelmet, a szorongattatást és a halált, a büntetést, amely Pál szerint Istentől jön jogos ítéletként (Róm 2,5-9). Ezek mind ott vannak a Bibliában.
Isten természetesen ugyanúgy nem gyönyörködött magában a kínhalálban, ahogy nem gyönyörködik a bűnös halálában sem (Ez 18,23), noha ő ítéli halálra, nem a Sátán (Jel 20,20). Isten megszomorítja, de nem szíve szerint szomorítja meg az embereket (JerSir 3,31-33): ítéletében is jó. A rosszat is jóra használja. Nem gyönyörködött Jeruzsálem pusztulásában, de a babilóniaiakat ő hozta ítéletként (JerSir 1,5), ahogy a rómaiakat is (Lk 19,41-44), és ítélete helyes és szent volt. Nem gyönyörködött József rabszolgának való eladásában és évtizedes szenvedésében sem, mégis az ő jó terve valósult meg általa (1Móz 50,50). Pilátus és Heródes Isten tervét hajtották végre, amikor Jézust halálra adták (ApCsel 4,28). Ha lett volna más mód, Jézusnak nem kellett volna kiinnia a harag poharát (Mt 26,36-46), és biztosak lehetünk abban, hogy az Atya sem kérte volna erre. De nem volt más mód, mert akkor mi nem tudtunk volna megmenekülni a haragtól. Ő viszont meg akart menteni. A Biblia szerint Isten az igaz Bíró és a Megváltó egy személyben.
Igen, a kegyelem a haragtól mentett meg. Isten és a Bárány (!) haragjától, aminél még az is jobb, ha a hegyek ránk esnek (Jel 6,16-17 „és így szóltak a hegyekhez és a sziklákhoz: Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi trónon ülő arca elől, és a Bárány haragja elől, mert eljött az ő haragjuk nagy napja, és akkor ki állhat meg?”). Nem érti a szívünk, hogy Istenben hogy lehet mindkettő? Akkor még nem ismerjük igazán a szeretetet. A szeretet gyűlöli a gonoszt. Maga a Messiás is gyűlölte a hamisságot, mert szerette az igazságot (Zsid 1,9 „Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszságot: ezért kent fel téged Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.”). Isten szeret bennünket, de a gonoszságaink miatt haragszik (Róm 1,18), ezért küldte el a Fiát engesztelő áldozatul értünk (1Jn 4,10). A szeretet mélységét az engesztelő áldozat mutatja, amelyben Isten saját jogos, igazságos haragját maga ellen fordítja, hogy megmentse a hozzá menekülőket (Róm 5,9-10). Ezt tanítja a Biblia.
Isten természetesen a Fia engedelmességében gyönyörködött, nem a kínjaiban, és nem is a bűnben, amitől elfordította arcát, amikor Jézus a kereszten bűnné lett értünk (2Kor 5,21). Az Atyának a szeretett Fiú áldozatának mélységében, igazságában és tökéletességében volt tetszése. Mert Isten szereti az igazságot, és gyűlöli a hamisságot. Engesztelő áldozat nélkül a Vádló jogosan vádolná Istent is, hogy ő nem igazságos, amikor bennünket felment. Jogosan vádolná, hogy a hamisságot szereti és az igazságot gyűlöli. De Isten úgy igazítja meg a bűnöst, hogy közben ő is igaz marad (Róm 3,26). Hogyan? Úgy, hogy Fia vére által vált meg, aki engesztelő áldozat az oltáron (Róm 3,24-25). A mennyei szentélyben, a legszentebb helyen maga Krisztus a hilasztérion, az Istennek bemutatott engesztelés (Róm 3,25, 1Jn 4,10). Hogy hallgattatjuk el a Vádlót? Úgy, hogy rámutatunk a vérre: a bűneink elégtételt kaptak! Ott van az elégtétel Isten oltárán! Isten igazságos haragja engesztelést nyert! A büntetés megtörtént! Elvégeztetett! Az adósságunk ki van fizetve (Kol 2,14)! Meghaltunk Krisztussal az ő halálában, és életre keltünk vele együtt, aki feltámadt a megigazulásunkra (Róm 6,1-7)! Átmentünk vele az ítéleten a halálból az életre (Jn 5,24)!
Szó sincs arról, hogy a Sátán kapta volna a vért! A Vádlónak csak a száját fogja be az engesztelés; a Főpap Istennek mutatta be a vért, aki ellen vétkeztünk (Zsid 9,24-27). Isten kapta az áldozatot. Sőt, Isten is adta azt az oltárra engesztelésül (3Móz 17,11). De ennél még többet is mondhatunk: valójában a Fiú, aki saját vérét vitte be a szentélybe, maga az emberré lett Isten. „Én és az Atya egy vagyunk” – mondta (Jn 10,30). Ez azt jelenti, hogy Isten nem egy harmadik felet büntetett, hanem ő vette magára a nekünk járó büntetést, annak minden súlyával. Mert a bűn zsoldja pontosan ilyen súlyos. Az Isten szeretetének és kegyelmének is ez az ára. Nem nekünk, nem is a Sátánnak, hanem Istennek, aki kapja és aki fizeti. Nem baj, ha ezt nem teljesen értjük, hiszen a kereszt a Biblia szerint is értelmet meghaladó misztérium. Az a baj, de az viszont nagy baj, ha elferdítjük és magunkhoz igazítjuk Istennek ezt a tökéletes, ámulatba ejtő bölcsességét (1Kor 1,18-25).
Így van, ez az igazság.
„Lehet-e kételkedni a megbocsátásban, mikor az a Közbenjárónk, akinek tartozunk?”
(Prohászka Ottokár)
De jó ez az idézet!
Továbbra is ott látom a fő probléma Görbicz érvelésével, hogy megpróbálja az Atyát és a Fiút szembeállítani, holott ők egyek — mintha a kereszt nem a Szentháromság Isten közös terve lett volna (vö. 1Pt 1:17-21 és Róm 16:25-27 pl.) — bár ez egyik-másik viszontválasz kommentjéből inkább nyilvánvaló, mint a posztból magából.
A világ kezdete előtti közös terv még mélyebbre mutat, mint a Fiú önkéntessége önmagában!
Amúgy poszt azzal a részével, hogy az Embergyilkos Isten ítéletét is a saját gyilkos céljai szolgálatába igyekezik állítani, nincs gondom…
Az a kommentje szerintem megint teljesen félremegy, ami szerint akármi is (ha jól értem a kínzásra utal) remekül felhasználható arra, hogy megszabaduljunk a Vádlótól egyszer s mindenkorra.
Dehogy mi tehetjük: értünk teszi Isten… és nem árt, ha ennek kapcsán ismerjük a kijelentést (vö. Jel 12 és Jel 20). Azt sem árt tudni, hogy arra hívattunk el, hogy Istennek engedelmeskedve ellenállunk az ördögnek (Jak 4:7)
„Isten természetesen ugyanúgy nem gyönyörködött magában a kínhalálban, ahogy nem gyönyörködik a bűnös halálában sem (Ez 18,23), noha ő ítéli halálra, nem a Sátán (Jel 20,20).” Hmmm. Hiszen meg van írva, hogy „15Ti test szerint ítéltek, én viszont nem ítélek meg senkit.” Tehát Isten mikor „ítél”, csak a pecsétet üti rá a mi döntésünkre. Ahogy az meg van írva: „Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon.” Krisztus a végsőkig elment, az embernek nincs más teendője, mint hogy mindig újra felkelve Őfelé igyekezzen. „11Mondd nekik: Életemre mondom, én, az Úr Isten, nem akarom az istentelen halálát, hanem azt, hogy az istentelen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg igen gonosz útjaitokról! Akkor miért halnátok meg, Izrael háza?”
Kocsis Fülöp érsek-metropolita atya írja:
„Miért kellett meghalnia? Ez nem az Atya akarata volt, hogy megöljék a Fiát. Micsoda balga gondolat, hogy Istent így kellett kiengesztelni. Jézus az Isten báránya úgy halt meg, hogy bűneinket csökkentsék valahogy ki kell békíteni Istent, a haragvó Istent ki kell békíteni. Isten nem követeli az elégtételt, s nem ezt a kegyetelent halált. Mi miattunk halt meg, és mi öltük meg. Azért jött, hogy megváltson, vissza akart vezetni a paradicsomba. Aztán hagyta magát, hogy az emberek a kényükre kedvükre bánjanak vele. Jézus hagyta, ez a mi tettünk és nem az Atyáé. Az Atya azt akarta, hogy az emberiség kiengesztelődjön vele. De nem az Ő szíve volt kemény hanem a mienk. Az ember szívét lágyította meg. Végre lett egy olyan ember aki tökéletesen szerette az Istent. Abba, édesapa, tudjuk szólítani az Atyát. S ezt adta meg életével, és halálával, amit mi okoztunk. A mi bűneinkért szúrták át. De Isten mindent a helyére tud tenni, a mi balgaságunkból is ki tudja hozni amit Ő akar. Gyalázatot, és kínszenvedett érettünk uram, szent Fejed töviseket, állaid arcul csapásokat, szent füleid az istentelen káromkodásokat, oldaladat a lándzsa szúrása. S testedet lealáztad magadra Isten fia. Mert szeretted az embereket és magadhoz emelsz minket. Hogy miért halt meg Jézus? Miértünk. S mikor most nagy pénteken böjtölünk, ez legyen a feladatunk, hogy a böjtünk hozzá kössön minket. Jézus töviskoronája legyen. Ha ingerült vagyok győzzem le azokat az indulatokat amik keresztre veszítették Krisztust és minden lemondásom Jézushoz kössön. Érted böjtölök, hiszen te is elvállaltál értem mindent. Amen”
https://www.youtube.com/watch?v=Y-98raimBBM
Ezzel szemben Aranyszájú Szent János (Krüszosztomosz) szerint Krisztus halála a bűneinkért vállalt helyettes bűnhődés volt, a bűn miatti átokról szólt.
„S amiatt, hogy megalázta magát, mindent a magasságba emelt, eltörölte az átkot, kioltotta a halált, megnyitotta a paradicsomot, halálra adta a bűnt, megnyitotta az égboltozatot, termésünk zsengéjét felvitte a mennybe.” (A Felfoghatatlanról és az Egyszülött dicsőségéről, 202) De vajon hogy törölte el Krisztus az átkot? Krüszosztomosz szerint úgy, hogy a kereszten a halálával kifizette az adósságunkat. „Egyszer s mindenkorra jött el Krisztus, megtalálta örökölt adóslevelünket, amelyet Ádám írt alá. Ő vetette meg a tartozás kezdetét, mi meg növeltük az adósságot utána elkövetett bűneinkkel. Az átkot, bűnt, halált és ítéletet hozott. Mindezt eltörölte Krisztus, és megbocsátotta. Pál kiáltja és mondja: A bűn ellenünk szóló adóslevelét megsemmisítette, a keresztre szegezve. Nem azt mondta, hogy eltörölte, nem azt mondta, hogy kikaparta, hanem a keresztre szegezte, hogy még csak nyoma se maradjon. Ezért nem törölte, hanem összetépte. Mert a kereszt szögei összetépték, és megsemmisítették, nincs már a jövőben semmilyen érvénye.” (Egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre II. Húsvét ünnepkör, 217)
Krüszosztomosz a 2Kor 5,21 illusztrációjaként Istent ahhoz a királyhoz hasonlítja, aki saját fiára, egyetlen szeretett fiára hárítja át egy gonosztevő bűnét, hogy a gonosztevőt felmenthesse, hírnevét megtisztíthassa, őt dicsőségbe és méltóságba helyezhesse: „…az, aki király volt, látva a büntetés alatt álló rablót és gonosztevőt, halálra adta szerelmes Fiát, az egyszülöttet és igazat, és a halált és bűnt is áthárította róla Fiára (akinek jelleme nem olyan, mint a gonosztevőé), hogy megmentse az elítélt embert és megtisztítsa őt gonosz hírnevétől…” (Hom. 2Cor, 6)
Aranyszájú Szent János félreérthetetlenül hirdette, hogy Krisztus halála helyettes bűnhődés volt. Isten felfoghatatlan szeretete adta értünk a Fiát, aki a kereszten a mi bűneink büntetését szenvedte el, hogy mi őbenne megigazulhassunk.
A helyettes bűnhődésben való hit általános volt az egyházatyáknál: A helyettes bűnhődés tana az egyházatyáknál – teljes sorozat
A metropolita Aquinói Szent Tamásnak is ellentmond, aki a Summa Theologiae harmadik kötetében a 47. kérdés alatt részletesen tárgyalja Krisztus szenvedésének az okát, és az ellenvetéseket, amelyeket azzal szemben emelnek, hogy Krisztust az Atya adta halálra a mi bűneink büntetéseként. Tamás hangsúlyozza, hogy nincs ellentmondás abban, hogy „Isten mint Atya adta halálra a Fiát és hogy ő önmagát adta Krisztusban oda értünk”. Az alábbi idézeteket az online elérhető angol kiadásból saját fordításban közlöm:
„Gonosz és kegyetlen dolog akarata ellenére szenvedésre és halálra adni ártatlan embert. Az Atyaisten sem tette ezt, amikor Fia akaratát arra indította, hogy értünk szenvedjen. Isten szigorúsága mutatkozik meg ebben; nem volt hajlandó büntetés nélkül megbocsátani a bűnt, amiképpen az apostol is utal rá, amikor azt mondja: Nem kímélte az ő Fiát sem. De Isten jóságát is megmutatja, mert miként az ember nem volt képes elégséges elégtételt adni semennyi szenvedés által sem, Isten adta neki őt, aki elégséges számára. Pál hangsúlyozza ezt, amikor azt mondja: Őt mindannyiunk számára odaadta, és Isten őt /Krisztust/ rendelte engesztelő áldozatul vére által azoknak, akik hisznek.”
„A bűn miatt az embernek kétféle adóssága keletkezett. Először, a bűn rabszolgája lett, hiszen mindenki, aki bűnt követ el, rabszolgája a bűnnek, és ami az embert legyőzi, annak az ember rabszolgája. Mivel az ördög azáltal győzte le az embert, hogy rávette a bűnre, az ember ki lett szolgáltatva az ördög szolgaságának. Másodszor, a bűn miatt az ember adósa lett az Isten igazságából következő büntetésnek… Mivel Krisztus szenvedése elégséges, sőt, több mint elégséges elégtételt adott az ember bűnéért és adósságáért, az ő szenvedése volt a beárazott büntetés, amely által megszabadulunk mindkét adósságtól. Az elégtétel, amelyet önmagunkért vagy másért ajánlunk fel, arra az árra hasonlít, amelyet váltságdíjként adunk magunkért a bűnből és a büntetésből… Krisztus adott elégtételt… a legnagyobbat ajánlva fel értünk, vagyis önmagát. Ennél az oknál fogva mondják, hogy Krisztus szenvedése a mi váltságdíjunk.”
Lacibá, sajnálatos ahogyan Kocsis Fülöp görögkatolikus-érsek félremagyaráz. „Miért kellett meghalnia? Ez nem az Atya akarata volt, hogy megöljék a Fiát. Micsoda balga gondolat, hogy Istent így kellett kiengesztelni.”
Jézus világosan beszél:
„Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.”
… Ismét elment másodszor is, és könyörgött: Atyám, ha nem múlhat el tőlem ez a pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Mt 26:39-42
Valamint:
„…azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” (ApCsel 2,23)
„Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva, elégedetten szemléli majd őket. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket.” (Ézs 53,10-11)
Ádám írja:
„……….: Őt mindannyiunk számára odaadta, és Isten őt /Krisztust/ rendelte engesztelő áldozatul vére által azoknak, akik hisznek. ………….”
Egyre több helyről hallom, olvasom, vannak aki az Biblia kijelentései alapján úgy látják, Istennek nem telik kedve a vérben. …… Istennek nincs szüksége vérre …….”
Jézus Krisztus vérének mérhetetlenül mély a jelentősége. Ennek egyik területét emelem ki.
Találó előkép Ádám és Éva. Isten Ádámnak hozzá illő segítőtársat akart alkotni. Mint ismeretes, ehhez Ádámra mély álmot bocsátott, és az oldalából kivett alkotórészt felhasználva hozta létre Évát.
Isten tervében már a világ teremtése előtt benne volt (Efézus 1:3-12), hogy Fiának segítőtársat, menyasszonyt fog alkotni, akinek Krisztus lesz a feje.
Krisztus a kereszten meghalt, oldalát átdöfték és abból vér és víz jött ki (János 19:34). Ő ezen vér által ment be a Szentélybe (Zsidó 9:12), majd az Atyától megkapta a megígért Szent Szellemet és kiárasztotta (ApCsel. 2:33), Aki által megváltott népének tagjait (menyasszonyát), egy testté kereszteli (1 Kor. 12:13).
A fentiek alapján egyértelmű, hogy a Krisztus oldalából kiömlő vér nélkül nem jött volna létre az Ő menyasszonya, amiként az Ádám oldalából kivett alkotórész nélkül Éva sem.
„Ez azt jelenti, hogy Isten nem egy harmadik felet büntetett, hanem ő vette magára a nekünk járó büntetést”
De mi okból JÁR a büntetés? Mindemögött az a (számomra kétesen hangzó) elhallgatott premissza áll, hogy a bűn által keltett probléma kiiktatásának egyetlen útja a BÜNTETÉS. De az, hogy mi emberek nem vagyunk képesek más reakciót adni egymásnak a bűnre, mint egy büntetésnek nevezett ellenártalmat, miért jelentené, hogy erre a Teremtőnk is képtelen? Emögött az a „szemet szemért, fogat fogért” logika érződik, amelyet tudtommal Jézus sem hagyott kritikai kommentár nélkül, illetve „a bűn zsoldja a halál” kijelentés, amely – ha a zsold szót körüljárjuk -, a munkáltató által önkényesen megállapított bérről szól. Nehéz belátni annak a szükségszerű voltát, hogy a mindenható Isten sem tehet másként (mint „munkáltató”, aki az elhibázott szolgálatért ilyen zsoldot fizet), mint hogy ezt a földi körülmények közül ismert, és legtöbbször visszásnak, tökéletlennek és töredékesnek tetsző bosszúlogikát érvényesítse metafizikai távlatokon. Vagy, ha a bűn zsoldja kifejezés úgy értendő, hogy a bűn maga a „munkáltató”, aki halált fizet a neki tett szolgálatért, akkor pedig ez csak egy Isten által a teremtésben elrendelt törvényszerűség miatt lehet így. Ennek a törvényszerűségnek a szükségszerű mivoltát csak úgy tudom értelmezni (hogy Istent „mentsem” a rosszindulatú, vagy legalábbis oktalan önkényesség képzetétől), ha azt feltételezem, hogy a bűn (=elleneszegülés Istennek) olyan állapotbeli változást idéz elő az emberi lényen (mert az – legkisebb rosszként vagy legnagyobb jóként – egyszerűen ilyennek lett teremtve és kész), amely állapotilag képtelenné teszi a Szentháromság életében való részvételre, azaz az üdvössége ((ami ugye az Élet, az erre való képtelenség pedig a Halál)), és ezen még maga Isten sem segíthet anélkül, hogy ki ne fordítaná teremtett lényegéből az illetőt. Ebben az esetben viszont azt nem értem, hogy az ilyen értelemben vett, mintegy önmagától beálló büntetés miként áthárítható, miként váltható meg, ha egyszer automatikusan és per definitionem azon évérvényesül, aki elkövette a bűnt? Egy szóval a megváltHATÓság kiált magyarázatért.
Az a (magengedem: jól alátámasztható) tény, hogy a váltsághalál gondolata biblikus, itt nem ütőkártya, mert maguknak a bibliai szerzőknek a megfogalmazásával szemben támaszt értelmezési igényt. Hogy az egyházatyáknak a váltsághalál-koncepció kellően plauzibilis volt, az lehet, de ez nem segít azon, ha a ma emberének (pl. nekem) nem az. Annál szebben, ahogyan itt megtetted, Ádám, aligha lehet vázolni a váltsághalál gondolatának koherenciáját. Mégis maradnak (lagalább számomra) ezek a problémák. Mindenképp ott marad Istennek egyfajta királyi önkényére utaló rejtett és zavaró alapgondolat, amely önkény következményeitől csakis Istennek magának egy ilyen, Jézusként végbevitt, bonyolult szeretetaktusa menthet meg minket. De ez felettébb „weird”! Vagy az nem lesz érthető, hogy Jézus halála milyen mechanizmus útján állíthatná helyre az én elrontott, bűnös állapotomat. Nem csoda, hogy más megértési kísérletek (ld. akár Kocsis Fülöpé) újra és újra felütik a fejüket.
„Nem baj, ha ezt nem teljesen értjük, hiszen a kereszt a Biblia szerint is értelmet meghaladó misztérium.”
Bizonyos értelemben bizony mégis baj. Mert amikor számot kell adnunk reményünk alapjáról (1Pét 1.5), azonnal adódik a kérdés, hogy mi is az alapprobléma, amelynek erőterében a mi reményünk reményként értelmeződik. Missziós pozícióban ez az egész a legkevésbé sem átléphető részletkérdés. Engem zavar, hogy a kereszténységnek, amelyet (meglehet, innentől kezdve csak wannabe?) keresztényként képviselnem kell(ene), annak egy tisztázatlan, vagy legalábbis nehezen belátható érvényességű alapgondolat áll a középpontjában. Annak, akiben erről az egészről nem születik világos belátás, eleve hiába mutogatunk a Bibliára.
Remélem, érthetően körvonalaztam kétségeimet. Előre is nagyon köszönöm, Ádám, ha megpróbálod eloszlatni őket.
(Hozzáteszem: nem a címmel vitatkozom. természetesen semmi nem látszik szükségszerűvé tenni, hogy Isten a sátánnak legyen kénytelen tartozást fizettetni vagy fizetni. De – ha tényleg van is ilyen sátános értelmezési kísérlet – ez ugyanúgy nem segítene az én belátási problémáimon.)
Kedves Tamás,
engedd meg, hogy belinkeljem néhány vonatkozó írásomat:
A másik alapvető igény: az igazságosság
A büntetés humanitárius elmélete igazságtalan és kegyetlen
Miért halt meg Jézus Simon Péter szerint?
Miért halt meg Jézus a „szeretett tanítvány” szerint?
Miért halt meg Jézus a „népek apostola” szerint?
Isten szeretete és a helyettes bűnhődés
Ezen felül csak egy gondolat: Isten igazságossága nem valamiféle külső elv, amelynek ő megfelel, hanem magának Istennek a jelleme, aki önmagát meg nem tagadhatja.
Kedves Tamás,
hadd éljek analógiával!
Ugye milyen jó lenne egy ideig szenvedélybeteggé válni és jókart berúgni, utána meg gondolni egyet, és mindenféle elvonókúra, sőt másnaposság nélkül úgy folytatni, mintha semmi se történt volna?
Tudod miről szól az alkoholista játszma (legalábbis a felfedezője, Eric Berne szerint)? Arról, hogy ne kelljen felelősséget vállalni…
A magam részéről így látom: az önmagunkért élés durvább szenvedélybetegség, mint a különféle szerek, mint amit fogyasztunk…
Köszönöm Ádám, végig fogom olvasni a linkelt írásaidat.
Kedves dzsaszper, köszönöm a választ, de sajnos nem értem, hogy az általad írottak hogyan vonatkoznak az én megértési nehézségemre, miszerint a büntetéslogika tulajdonítása Istennek olyan istenképet implikàl, amely több szempontból is problémás.
Kedves Tamás,
Isten nem fog megváltozni, Jézus Krisztus tegnap ma és mindörökké ugyanaz. A ma embere a modernista, liberális , individualista, humanista stb. eszmék miatt a saját emberi logikája szerint „jogosnak” gondolja az Ige által bemutatott Istenkép P.C revizióját , ezzel az a probléma, hogy Isten teremtette az ember a saját képmására és nem fordítva és szükségszerűen minden ilyen eszem és társadalmi kisérlet bukásra van ítélve.
Kedves Tamás.
a kérdés az, hogy ugyanazt értjük-e a bűn alatt… szerintem a bűn természetében van már zömmel az is, amit te Isten büntetéseként értékelsz.
Kedves Tamás!
Látva amiket írtál, a következő kérdés merült fel bennem:
Miért akarsz megtérni?
Jézusnak a kereszten elhangzott utolsó szavai a következők voltak:
„Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkem”
Látva ezt a százados, dicsőítette Istent és azt mondta: Bizony ez az ember igaz volt.
„Emögött az a „szemet szemért, fogat fogért” logika érződik, amelyet tudtommal Jézus sem hagyott kritikai kommentár nélkül, illetve „a bűn zsoldja a halál” kijelentés, amely – ha a zsold szót körüljárjuk -, a munkáltató által önkényesen megállapított bérről szól.”
Szia! Nem egészen erről van szó. Először is mindig figyelembe kell venni, hogy 2-3 ezer évvel ezelőtti szövegekről van szó, bár a szövegnek meg van a mélysége és az ihletettsége, csak a kor kommunikációs színvonalán, kultúrájában tudták magukat kifejezni. Bonyolítja a helyzetet, hogy ez a színvonal és kultúra nem rosszabb, mint a mai kommunikáció, hanem más.
Ha meg akarod ezt érteni, ajánlanék két dolgot:
A hídmester című cseh film (esetleg: The Bridge, vagy csehül : Most), amely bemutatja ezt a helyzetet. (Bár elég egyszerű a forgatókönyv, bizonyos dolgok kínosan kimaradnak a filmből, például az apa felelőssége, de kezdésnek nem rossz.)
A másik egy kevésbé ismert, de híres büntetőügy, a La Mignonette eset, amely szintén ezt a súlyos erkölcsi problémát járja körül büntetőjogi szempontból. Nyilván itt emberek közötti viszonyokról beszélünk.
A Biblia írói a „bűn” fogalmát használták olyan dolgokra, amire mára számos kifejezésünk van, például 2000 éve valóban nem írták le azt, hogy „szeparációs szorongás”, mert ugye nem volt ilyen szó. De ha tűpontosan körülírják a helyzetet, akkor megtérsz? Nem ezen múlik.. Szóval ne zavarjanak a nyelvi fordulatok, illetve annak mélyebb megértésére törekedj.
János 3,16 vagy más néven a Dióhéj evangélium a világ egyik legsokrétűbb szövege, eljuthatsz benne a megértés, a logika határáig (az sem kevés), de megérteni nem fogod. Ha ez téged zavar, feszültséget kelt benned, akkor arra is van magyarázat, amit persze lehet mesének titulálni (egy kígyóval beszélget egy ember, na ne már, hehehe…), de ebben bizony ott van a magyarázat, még pedig egy hazugság:
A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.
(Móz1 3,4-5)
Szóval tudjuk, vagy tudhatjuk, hogy mi a jó és mi a rossz? A kérdés az, hogy mire megyünk vele? Az én válaszom egyértelmű: semmire. Ha azt írom le, hogy „a bűn zsoldja a halál”, akkor ez ugyanazt jelenti. De annak a mondatnak, amiben az van, hogy „a bűn zsoldja a halál”, nem pont van a végén, hanem vessző, a mondat folytatódik.
Kedves Ádám!
Még feldolgozásom alatt állnak az ajánlott írásaid, de kezdem belőni, hol van ennek az egész vitának a sarokpontja. Az igazságosság fogalmánál. Ennek a filozófiai megalopzása rendre elmarad az írásaidban, ehelyett csak kijelented, hogy ilyen az igazságosság, és kész. A C.S. Lewis-féle esszé ( a humanitárius büntetés problematikájáról) merészkedik a legközelebb a probléma gyökeréhez, de ez sem ragadja teljes értékűen nyakon a kérdést.
1. Először is mondhatjuk, hogy a rosszért rossz jár, és ez az igazságosság, sőt, az Istentől elfogadhatónak tűnő egyetlen „rossz” valóban annak a létnek a megvonása, amelyet Ő adott. Oké. De a teremtmény kiiktatása azaz megölése (büntetésül) kisebb jónak tűnik mint a megjavítása. Ez szerintem kimondható ontologice. Ezért az az intuícióm, hogy Istennek eleve (azaz még a megváltási műeletet megelőzően) utóbbira kellene törekednie, vagyis egyfajta humanitárius büntetésre, nem a halálosztó szerepre. A Lewis által felhozott aggályok az én jelenlegi megértésem szintjén amiatt validak, hogy töredékes emberi igazságszolgáltatás veti be őket a példákban, amelynek szempontjai partikulárisak, ismeretei rosszul szelektáltak és töredékesek, hozzáférése a másik belvilágához finoman szólva is korlátozott. Ha azonban Isten: a szívek és vesék vizsgálója mindenhatóságának eszközeivel élve alkalmaz ilyen büntetési elveket, az nem volna „elviselhetetlen”, „kegyetlen” és „igazságtalan”. Isten vajon nem lenne képes JÓL csinálni ezt a büntetési elvalkalmazást?
Írod a „Jó és rossz kép Isten haragjáról” c. újabb írásodban, hogy Istent elképzelhetjük „úgy is, mint Liam Neesont, amint az elrabolt lányáért indul akcióba, és könyörtelenül leszámol a vétkes bűnbanda tagjaival”, mert… „olyan apa, aki a gonosszal szemben tud haragudni és képes le is győzni azt.”
Leszámolni egy bűnbandával Liam Neesonnak azért megoldás, mert ő csak egy ember, megölni valakit pdig jóval egyszerűbb, mint mélységében szembesíteni önnön gonoszságával, és ennek katarzisával megszégyenítve jó útra téríteni. Nem tudom, de én úgy képzelem, hogy ha választhatnék, hogy a lányom elrablóját lepuffanthatnám, vagy mószeresen előidézhetném nála, hogy élje át a legbelső kétségbeesésig ugyanazokat a kínokat, amelyeket tettével okozott, rendüljön meg ettől, tagadja meg korábbi önmagát, és irtózzon a továbbiakban attól, hogy hasonlót tegyen, akkor én az utóbbit választanám büntetésül, és úgy érezném, hogy jobb dolog történt a halállal lakoltató megtorlásnál: életben maradt (sőt megjavult) a bűnös ember is, de a megtorlás is megtörtént a saját vétek visszatükrözésével (ráadásul a lehető legaránytartóbb módon), így az igazságosság sem sérült. Könnyen érzheti úgy akárki, hogy Istennek, aki erre mindenhatósága folytán alighanem képes lenne, ezzel a módszerrel kelene eleve élnie, nem a „bűn zsoldja a halál” című darabos csapkodással, amit aztán saját magán kell levezetnie mert mégiscsak irgalmas. És hogy ez utóbbi fajta igazságosságot jelented ki Isten jellemének, épp azért zavaró, mert mintha mi ennél jobbat is el tudnánk képzelni neki, és ez milyen már?! Igen erős gyanúm, hogy Görbitz et al. vélekedései mögött is az az intuíció munkál, hogy a halálosztó megtorló igazságosság valahogy mégsem az igazságosság Istentől elvárható non plus ultrája! Ha azonban az, akkor azt filozófiai érvekkel meg kellene kísérelned igazolni, beláttatni, mert enélkül akárhány bejegyzésed születik még a témában, félő – a legnagyobb tisztelettel -, hogy csak azokat simogatod velük, akik már amúgy is egyetértenek veled, a neked ellentmondó intuíciókat viszont nem sikerül lecserélni jobbakra senkiben.
Aztán: „Akkor jár egyenes úton az igazságosság, ha kinek-kinek azt kell elszenvednie, amit maga is elkövetett.” – mondja a szerző itt: https://polgariszemle.hu/archivum/81-2013-oktober-9-evfolyam-3-6-szam/tudomany-felsofokon/554-az-igazsagossag-az-alkotmanyos-iranyitas-es-a-tarsadalmi-elit-erkoelcsi-jogi-felelossege
Helyesnek hangzik.
Azért elég sokan vagyunk, akik nem pusztítottunk el másokat, nem nyomorítottunk meg senkit előre megfontolt szándékkal, nem kínoztunk kegyetlen lassúsággal senkit stb. stb. A mindennapos pitiáner bűnökért ugyanúgy halál jár Isten szentségének fényében, mint a felsoroltakért? Nincsenek fokozatok? Arányok? Ez igazságos? Meglehet, hogy az, de akkor sem magától értetődően az, erre tehát reflektálni kell!
4/a. Teológiai mellékszál, de talán fontos: Az a halál, amely a bűn zsoldja, az teljes megsemmisülést, vagy kárhozott öröklétet jelent? Melyik lett volna a sorsunk, ha Krisztus nem jön el? Tudtommal azok, akik – így, hogy Krisztus eljött – nem fogadják el az Ő váltságát, szintén feltámadnak, de kárhozatra támadnak fel. (Ugye?) Ha Krisztus váltságműve nélkül mindenkinek ez lenne a sorsa, akkor nem is Jézus feltámadása „okozza” a mi feltámadásunkat, hanem csak annak kimeneti lehetőségét fordította jóra?
4/b. Ha a kárhozottak kárhozott létre támadnak fel, az irgalmasabb, mint ha megsemmisítő halál alá esnének? Hiszen „JOBB lett volna annak az embernek, ha meg sem születik”. Nos, a szeretet (jóakarat) nem az volna tehát velük szemben, ha a meg-sem-születettséggel analóg állapotot idézne elő náluk Isten – estleg egy kis megtorlás után? Mert rendben van, hogy Életre menekülhetünk Krisztus által, ez felettébb örvendetes. De az ezt valamiért el nem fogadókat örökkévaló szenvedő létezésre ítélni IGAZSÁGOS? Az igazságosság fogalmától elválaszthatatlan valamiféle aránytartás. Intuitíve megint csak nehezen belátható, hogy itt valódi, aránytartó igazságosság érvényesülne. Hacsak nem zárjuk rövidre a vitát azzal, hogy Isten az Igazság, tehát bármit művel, az per definitionem igazságos és készpassz. Ez aligha segítene fejlődésre az intuícióinkban. Valamiféle feltárható párhuzamosságnak csak kell lennie a mi jogérzékünk és Istené között!
4/c. Végül: Ha Krisztus áldozata nélkül kárhozott öröklét lenne a büntetésünk (vagyis nem egy mezei kínhalál), akkor EZT a büntetést hordozta el helyettünk Krisztus? Akkor ő valamiképpen elkárhozott a kereszten? Ráadásul örökkévalóan tette ezt valamiképpen mégis cca. 3 órába sűrítve? Akkor itt messze nem „csak” vérről és sebekről van szó!
Előre is köszönöm, ha reagálsz, és bocsánatot kérek az értetlenségemért, különösen pedig azért, hogy a 4. pontokban még egy teológiai gyorstalpalóra is bejelentem az igényem.
Folytatni fogom az ajánlott írásaid tanulmányozását az apostolok és evangelisták tanításairól szóló részekkel.
Tamás
Kedves Tamás,
ezek nagyon jó kérdések, igyekszem tőlem telhetően válaszolni. Engedd meg, hogy a válaszomban ne sorban haladjak, inkább arra fókuszáljak, ahol szerintem a dolog lényege van.
Szerintem a fő kérdés az, hogy amikor az igazságosságról, Istenről, valamint a kettő kapcsolatáról gondolkodunk, milyen episztemikus kiindulópontot válasszunk magunknak. Itt megkerülhetetlen az is, hogy a teológiát vagy a filozófiát részesítjük-e előnyben, illetve hogy hogyan írjuk le a kettő viszonyát. Te úgy látom, filozófiai igazolást vársz egy teológiai megközelítésre: vezessem le filozófiai eszközökkel, hogy miért helyesebb az az igazságosság, amit Istennel kapcsolatban vallok, annál, ami azzal ellenkezik. Én viszont teológus vagyok, és inkább teológusként gondolkodom a valóságról.
Számomra az episztemikus kiindulópont nem az ész (vagy akár az intuíció), hanem Isten kinyilatkoztatása. Abból indulok ki, hogy Mózes például többet értett meg Istenből, mint Arisztotelész, bár mindkettőjük ismerete korlátozott volt. Abból indulok ki, hogy Jézus abszolút megbízható ismeretforrás, akkor is hiszek neki (mert Isten Fia), ha nem tudom Arisztotelész, Kant, Leibniz vagy Rawls rendszerében elmagyarázni vagy igazolni. (Ezzel kapcsolatban talán érdekes lehet számodra a Jusztinosz, római keresztény filozófusról szóló előadásom.)
Azt gondolom továbbá (és ez megint teológiai megállapítás), hogy a bűn noetikus hatása az igazságossággal kapcsolatos intuícióinkban is kimutatható. Nem bízom mindenestül az Istentől független intuícióimban és értelmemben. Ez nem azt jelenti, hogy nincs is átfedésben a természetes igazságérzetem Isten igazságosságával, de nem bízom a sajátomban jobban, mint abban, amit hitem szerint Isten kijelent a sajátjáról. Sőt, azt tapasztalom, hogy minél mélyebb a hitem, annál közelebb kerül a saját igazságérzetem Isten kijelentett igazságához, másképp fogalmazva: egyre kevesebb bajom van az utóbbival.
A Római levél 9. részében Pál felveti, hogy mi van akkor, ha Isten meg akarta mutatni igazságos haragját is, és kegyelmét is, és ezért van az, hogy egyesek esetében a végső sors nem a megjobbulás, hanem a pusztulás, míg mások esetében a kegyelem a Krisztusban való hit által győz a harag felett. Isten Pál szerint az igazságának mindenképpen érvényt szerez (vagy Krisztus engesztelő halálában, vagy az utolsó ítéletkor), a kegyelem és hit jelenti a különbséget, hogy melyik lesz a mi tapasztalatunk arról. Hitem szerint Isten ítélete mindenkor jogos és arányos. Lehet, hogy ezt más filozófiai eszközökkel is meggyőzően le tudja vezetni neked, én inkább a kinyilatkoztatásból indulok ki a magyarázatomban.
Kedves Tamás!
A teremtő miért ne rendelkezhetne a teremtményeivel? Teljesen mindegy ki mit gondol erről a kérdésről, hogy egyeseknek ez nem tetszik, akkor is a végső szó és döntés azé, aki a mindeneket teremt, fenntart és igazgat. Senkinek sincs élete önmagában csak Istennek. A mi földi életünk egy függőségi viszony, mind a környezetünkhöz, mind a testünk működéséhez. Még a hajunk szálát sem tudjuk fehérré vagy feketévé változtatni. Testi funkcióink automatikusan működnek és ezt jelentősen képtelenek vagyunk befolyásolni. Nem önmagunkké vagyunk, hanem az életet adó Istené.
Paradox módon mindig az Istenben nem hívő emberek azok, akik számon kérik Isten igazságosságát. Olyan valaki igazságosságát kérik számon, akiben valójában nem hisznek. Vagy valamilyen módon hisznek, de viaskodnak saját bűnös természetükkel. Ez utóbbi voltam én is.
4/c. Végül: Ha Krisztus áldozata nélkül kárhozott öröklét lenne a büntetésünk (vagyis nem egy mezei kínhalál), akkor EZT a büntetést hordozta el helyettünk Krisztus? Akkor ő valamiképpen elkárhozott a kereszten? Ráadásul örökkévalóan tette ezt valamiképpen mégis cca. 3 órába sűrítve? Akkor itt messze nem „csak” vérről és sebekről van szó!
Kedves Tamás,
én csak erről a kérdésről írom, ahogy látom. Bár kíváncsi lennék Ádám meglátására én is. Részletes konkrét bibliai hivatkozások hiányában (az ószövetségi ide vonatkozó részeket nem gyűjtöttem össze), de: igen, én igen úgy értelmezem, hogy Jézus bizony „valamiképpen elkárhozott a kereszten”, sőt pont ez a lényeg. Méghozzá, most újra elolvasva az idevonatkozó evangéliumi szakaszokat, ez még a fizikai halála előtti 3 órában történt (rejtély nekem ennek a 3 órának szimbólikus jelentősége): amikor a világ elsötétült és Mt, Mk szerint Jézus felkiált „Én Istenem, én istenem, miért hagytál el engem?” Szerintem ez így volt, és nem Jézus valamiféle sebzettsége, Isten szeretetének téves megérzése volt, ahogy manapság divat értelmezni..Az Ószövetségből általánosan jön le pl. a tisztasági törvényekből, hogy Isten és a bűn összeférhetetlen. Ill. Uzza esete (2Sám 6,6-7) jut eszemben, amin legelső olvasatomban anno én is lehidaltam („hogy lehetett már Isten ilyen, szegény Uzza reflexes segítő szándékára halállal felel?”): itt sem a segítő szándékra felel így, hanem a bűn(ös ember és az Isten szentségének összeférhetetlenségéről van szó.Uzza eltávolíttatott akkor fizikai halálával legalábbis a láda, Isten szentsége közeléből. Szerintem ez történt Jézussal is a kereszten. Attól még nem szűnt meg Istennel egynek lenni akkor sem. Szerintem, bár merész kijelentés, de pont ez a lényeg.
Igen, Jézus a kárhozatunkat szenvedte el (vö. Gal 3,13; Mt 27,45-46).
Kedves Ádám! Köszönöm szépen az érdemi választ. A többieknek is köszönöm a reakciókat. Emésztem kicsit, aztán jelentkezem majd, ha odáig jutok. Tamás
„Lehet, hogy ezt más filozófiai eszközökkel is meggyőzően le tudja vezetni neked, én inkább a kinyilatkoztatásból indulok ki a magyarázatomban.”
Nem tudja. Az igazság fogalma a filozófia központi kérdése, tehát foglalkozni kell vele, de éppen ezért nem adható rá mindenkire érvényes válasz.
„A filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése.” (Karl Jaspers)