Ha nem akarunk a hitben csecsemők maradni, vagy akár a hittől el is tévelyedni, és különösen ha jól akarjuk érteni, hogy miért halt meg Jézus, olvassuk el az Újszövetség egyik ikonikus könyvét, a Zsidókhoz írt levelet! Valaki egyszer azt mondta, hogy ez a levél olyan, mint a benne szereplő Melkisédek: nem ismerjük a származását. Az illető ezzel a szerző személye körüli közismert bizonytalanságra utalt. A korai egyházban sokan Pált tekintették a levél írójának, mások Barnabást, de felmerült Lukács, Apollós, Fülöp diakónus, Szilász, Timóteus és Epafrász neve is, sőt, Priszcilla és Mária, Jézus anyja is. A szerzőt övező titok ellenére a könyvet apostoli tekintélyűnek fogadták el és részét képezi az újszövetségi kánonnak, a hitünk apostoli foglalatának. Ahogy a címe is sugallja, első századi keresztény zsidóknak íródott, akiket megkísértett, hogy visszatérjenek a judaizmusba. Mi pedig most kétezer évvel későbbi olvasókként (és folytatva a Péter, János, illetve Pál kapcsán elmondottakat) arra kérdezünk rá, hogy vajon mi volt a szerző szerint Jézus halálának a célja. A válaszhoz haladjunk szép sorjában, fejezetről fejezetre!

Ahogy Péter, János és Pál esetében, most is rengeteg információ áll rendelkezésünkre, a Zsidókhoz írt levél egyik központi témája ugyanis Krisztus áldozati halála. Az ismeretlen szerző először is azt hangsúlyozza, szinte első mondatként, hogy Jézus itteni szolgálata bűntörlő erejű volt. „Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.” (Zsid 1,3) Ebben a tételmondatban benne van a szerző egész teológiája, amit később kibont. Jézus maga Isten, aki emberré lett, emberként meghalt értünk, a halála megtisztított bennünket a bűntől, majd Isten megdicsőítette őt. (Ez a gondolatmenet egyébként a Filippi levél 2. részében is megtalálható, a Pál által idézett Krisztus-himnuszban, a kereszténység talán legkorábbi fennmaradt „új énekében”.) Krisztus nem úgy vált meg minket, hogy eltekint a bűn kérdésétől, hanem úgy, hogy az igazságnak érvényt szerezve megtisztít a bűntől. Jézus szerette az igazságot, gyűlölte a hamisságot, olvassuk a következő részben, ezért lett ő felkenve öröm olajával, ezért lett ő Messiássá a számunkra (Zsid 2,9). A Messiás halálára a bűneink miatt volt szükség, és mert Isten igazságos, és pontosan azért volt bűntörlő erejű, mert Jézus is szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. Valamint azért, mert Isten kegyelmes és irgalmas.

Jézus a szerző szerint „rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” (Zsid 2,9). Tökéletessége részben a szenvedés által formálódott, ez volt méltó Istenhez, akitől van a mindenség (Zsid 2,10). Isten ugyanis olyan megmentőt adott nekünk (akik a bűn és a halál uralma alatt élünk), aki együtt tud érezni velünk. „Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám utódait karolja fel. Ezért mindenben hasonlóvá kellett (ὤφειλεν) lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.” (Zsid 2,14-18)

Nagyon mély és gazdag szakasz ez, amelynek fő gondolata az, hogy Krisztus hasonlóvá lett hozzánk, és a halálával legyőzte az ördögöt, bennünket pedig megszabadított a halál fogságából. Hogyan tette ezt? Fontos a következő gondolat, mert ha azt nem értjük meg, akár úgy is vélekedhetünk, hogy Isten Krisztus halálával a Sátánnal alkudozott. Figyeljünk jól! Jézus nem csupán ember lett, amikor azonosult velünk, bár ez is lényeges. Jézus főpapunk lett az Isten előtti szolgálatban! Nem az ördöggel tárgyalt, vele nem volt ilyen dolga. Isten előtti szolgálatra lett emberré. Főpapi szolgálatra vállalkozott. Miért? Azért, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért (εἰς τὸ ἱλάσκεσθαι τὰς ἁμαρτίας τοῦ λαου). A szótárak szerint a ἱλάσκομαι ige jelentésében benne van a harag lecsillapításának motívuma és az így szerzett bocsánat, megtisztulás. Erre utal a szerző is az első részben, amikor azt mondja: „bűneinktől megtisztított”. Ez olyasfajta megtisztulás, mint a régi szövetségben a főpap engesztelő áldozata által kieszközölt engesztelés volt, a nép bűnei bocsánatára. A szerző szerint ennek így kellett lennie (ὤφειλεν), ha Isten meg akart bennünket menteni. Az ὤφειλεν azt jelenti, hogy nem lehetett máshogy. Megkerülhetetlen a levél üzenete: engesztelés nélkül nincs bűnbocsánat, nincs megtisztulás, nincs szabadulás.

A szerző hangsúlyozza, hogy Jézus az új szövetség főpapja, általa kapunk irgalmat, kegyelmet, bűnbocsánatot Istentől, és hozzá vezető szabad utat. „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4,14-16) Az irgalom és kegyelem Krisztus által van. A kegyelem trónusához miatta járulhatunk bizalommal.

A levél szerzője azt is kiemeli, hogy a mi főpapunk nem vétkezett, emiatt nem is kell önmagáért engesztelést bemutatnia, mint a régi főpapoknak (Zsid 5,3). Isten alávetette szenvedéseknek, hogy megpróbálja őt, ő pedig engedelmesnek bizonyult, kiállta a kísértéseket, és végül alkalmas, tökéletes főpappá vált a számunkra. Fiúként természetesen eleve tökéletes volt, de emberként is tökéletesnek bizonyult, illetve hibátlanul erősödött meg és nőtt fel a szerepéhez. „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5,7-9)

Azt mondja a levél szerzője, hogy amikor Jézus emberi természetében is alkalmassá vált a főpapi szolgálatra, bement értünk egészen a kárpit mögé, a szentek szentjébe. „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.” (Zsid 6,19-20) A kárpit választotta el a szentélyt a szentek szentjétől, ahol a szövetség ládája volt, amelynek a fedelére hintette a főpap évente egyszer az engesztelő vért. Jézus tehát oda ment be, a legszentebb helyre, hogy engesztelést szerezzen a nép bűnéért. Persze nem pont úgy, ahogy a régi szövetség főpapjai, hanem a régi mintázatára ugyan, de radikálisan új rendtartás szerint.

A szerző egy egész fejezeten át fejtegeti, hogy mi a különbség a lévita és a melkisédeki papság között, és elengedhetetlen volt, hogy a zsidók, akiket megkísértett, hogy visszatérjenek a judaizmusba, ezt megértsék. Jézus nem a lévita papság legújabb képviselője lett, hanem egy egészen más szövetség új főpapja. Nem az ároni papságot folytatta, amely tökéletlen volt, mert tökéletlen képviselői tökéletlen áldozatokkal pontifikáltak, hanem azt, amelyre a lévita papság is előre mutatott, amely tökéletes, mert a főpapja is tökéletes. Jézus egy új szövetség, egy jobb szövetség „Kezese” (ἔγγυος) lett (Zsid 7,22). „Neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy naponta mutasson be áldozatot, előbb a saját bűneiért, azután a nép bűneiért. Mert ő ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul.” (Zsid 7,27)

Ez az egyik legfontosabb gondolata a levélnek. Kimondja ugyanis, hogy Jézus egyszerre a főpap és a helyettes áldozat, amit a nép képviselőjeként a nép bűneiért bemutat. Azt teszi, amit az ószövetségi főpapok, csak nem egy állat vérét viszi a szentek szentjébe, hanem önmagát. A halálával végez engesztelést. Neki a saját bűneiért nem kell áldozatot bemutatnia, hiszen bűntelen, és nem kell megismételnie sem a népért bemutatott áldozatot: elég egyszer bemutatnia, az az egyetlen áldozat megtisztít bennünket a bűneinktől (Zsid 1,3). De nem is a jeruzsálemi szentélybe ment be a saját vérével, hanem abba a szentélybe, amelynek a földi szentély csak egyfajta modellje vagy árnyéka volt. A földön történt az áldozat (konkrétan a golgotai kereszten), de a mennyben volt jelentősége, Isten templomában. „Az elmondottakban pedig ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbjára ült a mennyekben; annak a szentélynek és igazi sátornak szolgájaként, amelyet az Úr épített, nem pedig ember.” (Zsid 8,1-2)

A szerző a 9. részben ugyanezt hangsúlyozza. „Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9,11-14)

Időzzünk el ezen a ponton, és vegyük észre a mondatokban a Szentháromság összehangolt munkáját: a Fiú a Lélek által áldozza fel magát Istennek! Ez a legeslegmélyebb misztérium, a golgotai kereszt titka. Az áldozat Istennek szól, a Fiú mutatja be, a Lélek által. A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint az áldozatot tehát Isten mutatja be Istennek! Az emberré lett Isten a Szentélek Isten által az őt küldő Istennek. Isten, Isten által, Istennek! Ez nem egy későbbi teológiai konstrukció, amit elvont, skolasztikus hittudósok barkácsoltak a saját intellektuális szórakoztatásukra, hanem az újszövetségi kánon egyik könyvének explicit tanítása! Az engesztelés bizonyos értelemben Istenen belül játszódik le, de úgy, hogy a dráma elengedhetetlen része az inkarnáció is, vagyis a Fiú velünk való teljes azonosulása és közösségvállalása. Isten emberként, a nevünkben adja magának a Lélek által az engesztelő áldozatot, kegyelemből.

A levél egyébként a régi főpapok és Jézus szolgálata között egyszerre mutat párhuzamot és kontrasztot. A párhuzam a szerző szerint abban áll, hogy Jézus is a szentélybe visz áldozati vért Istennek, hogy az által megtisztulást szerezzen. A nép képviselőjeként teszi ezt, mint az ószövetségi főpapok. A kontraszt ugyanakkor abban áll, hogy Jézus nem valami állatnak a vérét viszi be a szent helyre, nem is a földi szentélybe visz áldozatot, hanem a saját vérét viszi be abba a szentélybe, amely nem e világból való. De mi a célja Jézus áldozatának? Hogy megtisztítsa a lelkiismeretet a holt cselekedetektől. Az áldozata tehát a lelkiismerettel kapcsolatos, amelyet beszennyez a bűn, a sok holt cselekedet, amely alkalmatlanná tesz az élő Isten jelenlétébe való belépésre. Jézus vére lemossa a lelkiismeretről ezeket, megtisztít, alkalmassá tesz az istentiszteletre és a megígért örök országba való bemenetelre. „Így tehát új szövetség közbenjárója (μεσίτης) lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét.” (Zsid 9,14)

A közbenjáróra (μεσίτης) Isten és az ember között volt szükség – ilyen közbenjárók voltak az ószövetségben a papok. A papok nem a Vádló és a nép, hanem Isten és a nép között álltak. A bűnösöknek mindig Istennél van szükségük közbenjáróra, nem a Sátánnál! Ezt látjuk Jób könyvében is. Jób Istennél keres egy közbenjárót, egy kezest, aki igazolja őt (Jób 16,19-21). Elíhú pedig ezt mondja: „Ha van mellette egy angyal a sok közül, aki közvetít feléje, és megmondja az embernek kötelességét, akkor könyörül rajta Isten, és ezt mondja: Váltsd ki, hogy ne jusson a sírba, elfogadom a váltságdíjat! (…) Istenhez könyörög, és ő kegyelmes lesz hozzá, megengedi, hogy arcát örvendezve nézze, és újból elfogadja a halandót igaznak. Ő pedig énekben mondja el az embereknek: Vétkeztem, mert görbévé tettem az egyenest, de Isten nem eszerint fizetett meg nekem. Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen.” (Jób 33,23-28)

A mózesi törvény alatt a lévita papok töltötték be Isten és a nép között a közbenjáró szerepet. Ők álltak a nép és Isten közé, hogy váltságot adjanak a tisztátalan, vétkes népért Istennek. Az új szövetségben Jézus lett ez a közbenjáró, de van itt egy meglepő csavar: ő ad váltságot az első szövetség alatt elkövetett bűnökért is! Hiszen – hangsúlyozza a levél szerzője – a bikák és bakok vére végső soron nem tudta eltörölni a bűnöket (Zsid 10,4), legfeljebb külsőleg takarta azokat be (vö. Róm 3,24-26). Valójában az ószövetség alatt élő hívők sem az állatok vére miatt lehettek békességben Istennel, hanem Jézus vére miatt, amelyre Isten előre tekintett. Csak Jézus vére miatt örökölhetik ők is, velünk együtt az ígéreteket (Zsid 9,14; 11,39-40!

„Mert ahol végrendelet van, ott a végrendelkező halálának is be kell következnie; mert a végrendelet csak halál esetén érvényes; amíg a végrendelkező él, addig érvénytelen.” (Zsid 9,16-17) A szerző itt azzal a nyelvi lehetőséggel „játszik”, hogy a διαθήκη görög szó egyaránt jelent szövetséget és végrendeletet. A végrendeletnél meg kell halnia a végrendelkezőnek, hogy életbe lépjen a végrendelet, ez a helyzet a szövetséggel is. Jézusnak meg kellett halnia, hogy az ígéretek érvénybe lépjenek. De miért? Mert „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22). Ez már így volt az ószövetség idején is, ahol vérrel tisztítottak meg mindent, előre jelezve, hogy a Fiú vére fogja megtisztítani a lelkiismeretet a holt cselekedetektől. Isten vér útján tisztít meg bennünket a bűneinktől, máshogy nem lehetséges. A jó hír az, hogy irgalmas főpapunkként az Isten Fia áldozta fel magát jóvátételi áldozatul, egyszer s mindenkorra, hogy alkalmassá váljunk az Istennel való kapcsolatra.

A szerző így foglalja össze az eddigieket: „A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid 9,22-26) Vagyis Jézus áldozata a bűnnel kapcsolatos, ahogy Péter, János és Pál is hangsúlyozzák, és – szemben az állatok vérével – az ő áldozata képes is eltörölni a bűnt. Milyen értelemben? Abban az értelemben, ahogy Péter is utal rá: hordozta azt (Zsid 9,28; 1Pt 2,25). Amikor másodszor jön el, már nem a bűn hordozására jön, első eljövetelének viszont ez volt a kifejezett célja.

A 10. részben a szerző visszatér arra, hogy épp e tekintetben van a legnagyobb kontraszt a lévita papságon alapuló régi szövetség és az új szövetség között. Az ószövetségben a pap „naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsid 10,11-14) A szerző most már ugyanazokat a témákat ismétli, mint egy nagy szimfónia visszatérő motívumait. A levél elején ugyanerre az egy áldozatra utalt, amikor azt mondta: „miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült” (Zsid 1,3). A megtisztítás, a bűnök eltörlése, a szentek tökéletessé tétele az egyetlen, Istennek bemutatott vétekáldozat következménye. „Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.” (Zsid 10,18) Elég a Krisztus egyetlen áldozata.

Mi következik mindebből? Az, hogy Jézus bűntörlő, engesztelő halála miatt (de csakis Jézus bűntörlő, engesztelő halála miatt) bemehetünk az élő Isten jelenlétébe és szolgálhatunk neki. „Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel.” (Zsid 10,19-23) Jézus vére, vagyis a bűneinkért bemutatott engesztelő halála miatt mehetünk Istenhez. A vér miatt van bűnbocsánatunk, a vér csillapította le Isten haragját, a vér szentelt meg bennünket előtte, a vér mosta le rólunk a tisztátalanságainkat, a vér mosta tisztára a lelkiismeretünket.

Ezek mind az ószövetségi áldozati rendszer szimbólumai, amelyek által a szerző a zsidóknak magyarázza Jézus halálának a jelentőségét. Ennek a fényében buzdítja őket, hogy a reménység hitvallását ne adják fel. Mert ha valaki szándékosan utasítja el mindezt, annak nem lesz útja Istenhez. Ha valaki ezek után azt mondja, hogy a bűnbocsánathoz nincs szükség Jézus engesztelő vérére, sőt, azt közönségesnek tartja, tagadja annak itt leírt teológiai jelentőségét, úgy gondolja, hogy enélkül is lehetséges a bűnbocsánat, annak nem marad más, csak az Isten félelmes ítélete, amely mindenképpen el fog jönni. „Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tiporja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: »Enyém a bosszúállás, én megfizetek.« És ismét: »Az Úr megítéli az ő népét.« Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (Zsid 10,28-31)

Inkább nézzünk fel Jézusra – buzdít a levél írója –, „a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett (vagy örömért) – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült.” (Zsid 12,2) Miért vállalta Jézus a gyalázatot? Azért, hogy irgalmas főpapunkként szenvedjen értünk, a bűneinket hordva megöljék, majd a vérét bevigye a mennyei szentélybe, engesztelést szerezve azzal értünk. Vagyis hogy benne mint helyettes engesztelő áldozatban oldódjon ki Isten bosszúállása a bűneink felett. Ezért viselte el a szenvedést, a korbácsütéseket, a szakálltépdesést, a háta ütlegelését, a leköpdösést. Az örökkévaló Lélek által, Isten kegyelmes akaratából, a gonoszok keze által. „Gondoljatok rá, aki a bűnösöktől ilyen szidalmazást szenvedett el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12,3) Jézus szenvedett, de nem hátrált meg: meghozta értünk a tökéletes áldozatot. Hiszen ezért lett emberré, ezért lett olyan, mint mi vagyunk – csak bűntelenül. Hogy bennünket, akik viszont a bűn és a halál fogságában vagyunk, felkaroljon és megmentsen.

Járuljunk tehát hozzá, „az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint Ábel vére” (Zsid 12,24). Ábel vére bosszúért kiált (1Móz 4,10), Jézus engesztelő vére viszont túlharsogja őt: felfogja, kioltja a bosszút, ahogy az ószövetségi vétekáldozatok ezt előre kiábrázolták. „Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni” (Zsid 13,4) – olvassuk a figyelmeztetést. Sokan fogják tagadni a vér jelentőségét, akár egy egész kor is értelmetlennek, vérszomjas, kegyetlen tannak nevezheti a fentieket, de mi menjünk ki hozzá „a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva”, hiszen „Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által”. (Zsid 13,12-13) Isten elfogadta az értünk bemutatott véráldozatát, és feltámasztotta őt a halálból. Ez az egyetlen reményünk, amely behatol horgonyként a kárpiton túlra, Isten szent jelenlétébe, kapaszkodjunk bele, és soha ne engedjük el!

„A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” (Zsid 13,20-21)