Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)
Amiről Pál ezekben a versekben beszél, egyáltalán nem elszigetelt tanítás az Újszövetségben. Az apostol az üdvösségnek ugyanerről a láncolatáról ír például a thesszalonikaiaknak is. „Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.” (2Thessz 2,13-14) Itt is a Róma 8,30 láncolatának elemeiről van szó: 1) Isten szeretete, mint kezdet, 2) eleve elrendelés az üdvösségre, 3) elhívás a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által, 4) a Krisztus általi megigazulás evangéliuma, 5) a Krisztus dicsőségében való részesedés.
Sokak számára teljesen emészthetetlen gondolat az, hogy a láncolat felfüggesztése nem a mi kezünkben van, hanem Isten kezében. Szeretnénk valahogy önmagunkba kapcsolni ennek a láncnak a karabinerét, legalább az egyik végén. Igen, Isten kiválasztott, elhívott, megigazított, igen, mindez kegyelem, de az egész mégis a szabad akaratunktól függ, nem? A predesztinációval szembeni ellenkezés időnként abból a félelmetes érzésből fakad, hogy kiveszik a kezünkből az ellenőrzést. Jobban bíznánk abban, ha mi lennénk a felfüggesztési pont. A predesztináció páli tana viszont Istentől függő rendszer, és ez, valljuk be, félelmetes. Pont úgy érezzük magunkat, mintha Isten egy fazekas lenne, mi pedig csak egy agyagedény a korongon.
Luthernek mégis igaza van, amikor azt mondja, hogy az eleve elrendelés „csudálatosan drága dolog azoknak, akiknek megadatott a Lélek”. Mi lehetne vigasztalóbb, bátorítóbb, felemelőbb gondolat annál, mint hogy maga Isten szeretett engem a világ teremtése előtt, ő rendelte el, hogy Fia képére formálódjak, ő hívott el Lelke által, ő igazított meg Krisztus érdeméért, és ő garantálja már most örök üdvösségemet? Ebből a láncolatból következik az a mély bizonyosság, hogy semmi nem választhat el Isten szeretetétől. Hány és hány keresztény idézi a Róma 8,28-39 csodálatos vigasztalását anélkül, hogy felismerné: az egész az üdvösség láncolatától függ!
Mi nem tudjuk önmagunkat megmenteni. A zuhanó ember nem képes saját testét a levegőben tartani. Az Isten számára halott bűnös (Ef 2,1-10) szabad akarata fabatkát sem ér; arra mindenesetre alkalmatlan, hogy az üdvösség felfüggesztési pontja legyen. Ha végső soron rajtunk múlna az üdvösségünk, mindannyian elkárhoznánk, hiszen természettől halottak voltunk a bűneinkben. Nem értem azokat, akik saját szabad akaratukban bíznak. Számomra a szabad akarat futóhomok. Mállékony agyag. Süppedő iszap. Egyáltalán nem bízom magamban és az akaratom szilárdságában. De még abban sem, hogy mindig lesz bennem elég belátás ahhoz, hogy Krisztus segítségét kérjem.
Nem bízom abban a minimális együttműködésre való készségben sem, amelyet egyesek szerint Isten nem garantál bennünk, de üdvösségünk feltételévé tesz. A bűn állapotában halottak vagyunk, nem súlyosan betegek. A beteg még kinyithatja a száját, hogy bevegye a gyógyszert, a halottnak viszont már csak a feltámasztás segít (Ef 2,1-5). Számomra Isten kiválasztó szeretete a Kőszikla, nem az akaratom. „Jaj, hol volt annyi időn keresztül akaratom szabadsága?” – kérdezi Augusztinusz. „Micsoda mély, titkos rejtekből került most egy pillanatra elő, hogy belehajtsa nyakamat szelíd igádba?” Az akaratunkat a bűn láncától megszabadító és magasba emelő Isten az egyetlen valóságos garancia.
Az üdvösség láncolata Isten győzedelmes szeretetéről szól, mely az örökkévalóságtól az örökkévalóságig tart. Tőle, általa, érte, hogy övé legyen a dicsőség. John Stott írja a Róma 8,29-30 öt állításáról: „Isten úgy jelenik meg bennük, mint aki feltartóztathatatlanul halad egyik fokról a másikra, az örök eleve ismerettől és eleve elrendeléstől a történeti híváson és megigazuláson keresztül egészen népének az eljövendő örökkévalóságban való végső megdicsőüléséig. Olyan ez, mint egy lánc öt, elszakíthatatlan szeme.” (Pál levele a rómaiakhoz, Harmat, 254) Ez a lánc a reménységünk.
Azt javaslom, tekintsünk fel az égre, és lássuk meg üdvösségünk láncának felfüggesztését Isten kiválasztó szeretetében! Ez a tudás az elhívottaké, kegyelemből. És néha mi, elhívottak is lassan jutunk el erre a felismerésre. Ha hiszünk Krisztusban és szeretjük őt, vegyük észre, hogy a lánc két vége nem a mi kezünkben van, hanem az övében, aki öröktől fogva szeret bennünket. Emlékeztessük magunkat arra, hogy Isten nem most fogta meg ezt a láncot, hanem már a világ teremtése előtt. Azután nyugodjunk meg Isten szeretetében, és kezdjünk hálát adni Neki örökkévaló kegyelméért! Felfoghatatlan mindez? Igen. De igaz.
***
„Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: ‘Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.’ De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,31-39)
***
Kedves Ádám!
Köszönöm neked ezt a bejegyzéssorozatot!
Sajnos már kicsit ködös, hogy mit is akartam írni, amikor először olvastam az első részét… Csak arra emlékszem, hogy könnybe lábadt a szemem, és arra gondoltam, hogy szerethet engem ennyire Isten, amikor semmit nem tettem a szeretetéért, és semmivel sem vagyok jobb másoknál. Elárasztott az öröm, hogy kiválasztott az Életre.
Úgy érzem, egy lépéssel közelebb kerültem a gyermeki hithez!
Martonius, nagyon örülök a visszajelzésednek.
Bocsánat, hogy az üdvösségről szóló bejegyzéssorozathoz a kárhozatról írok kommentet…
Azt szeretném kérdezni: aki elkárhozik, az nem a BŰN miatt? És nem azért ítéltetik meg, mert felelős a bűnéért?
Az kárhozik el, aki nem tett és nem is tehetett jót, hanem csak rosszat tett és semmi másra nem volt lehetősége? Aki nem hitt és nem is hihetett volna?
Vagy az, aki elfogadhatta volna a felkínált kegyelmet és elutasította? Aki úgy tett rosszat, hogy jót tehetett volna?
Közben elolvastam egy másik bejegyzés alatt a svgy-val folytatott beszélgetést és a belinkelt írást. Idézem:
„Miért von bennünket Isten felelősségre Ádám bőne miatt? Az egyik
lehetséges érv a dilemma enyhítésére az lehet, ha rámutatunk: az utolsó
ítéletkor senki nem fog csak Ádám miatt elkárhozni, Isten elsősorban saját
vétkeink miatt von majd bennünket felelősségre. Az ítéletről szóló bibliai
tanítás azt állítja középpontba, hogy Isten előtt mindenkinek saját
cselekedeteiért, szavaiért és gondolataiért kell számot adnia. Ez valóban old
valamicskét a dilemmán, de nem oldja meg teljesen, hiszen az alapkérdésre
nem ad választ. Ha vétkeink Ádámtól örökölt bűnösségünk következménye,
akkor Isten miért von egyáltalán felelősségre bennünket?”
Pedig mintha ott lenne a válasz a sorok között: Ádámtól örökölt bűnösségünk következményei, Isten mégis a saját vétek miatt von FELELŐSSÉGRE. Tehát: bár van OKA a véteknek, de ez NEM MENTSÉG: vagyis kell saját, felelősen elkövetett bűn a kárhozathoz. Vagyis olyan bűn, amit nem voltunk KÉNYTELENEK elkövetni. EZÉRT bűn.
Őszintén szólva, bár most nem akarok nagyon magabiztos kijelentő módot használni, de az az érzésem (sejtésem), hogy amit a cikkben „individualista” megközelítésnek nevezel, az egyszerűen a teremtett emberi személy és a személyes felelősség bibliai etikája, szemben a fatalista – monista (a bűn látszat, csak mi látjuk bűnnek, sors, minden Egy, minden személyesség szinte csak látszat – átmeneti, a „rossz” csak egy nagy harmónia része stb. stb. stb.) pogánysággal.
Na jó, ez talán erős volt egy kicsit. Ne vedd magadra, inkább úgy kérdezem: nem fenyeget-e a pogányság veszélye, amikor egyszerűen megállapítjuk, hogy a bűnös embertömeg egyszerűen csak bűnös, Isten akaratából az, Isten akarata is fog betelni rajta, Isten tudja miért – – ezt el lehet fogadni, hiszen tényleg ki lehetne az Ő tanácsadója – de ez lenne a bibliai tanítás a bűn mibenlétéről? Hogy az egy kikerülhetetlen állapot, aminek a kárhozat a vége? És maximum Ádám (és Éva) vétke volt BOTRÁNY, az ő örököseié egyszerűen csak TÖRVÉNYSZERŰSÉG?
Marci, ebben a témában nem mernék többet mondani annál, mint amit a cikkben leírtam. Gondolom, erre az írásomra utalsz: Vétkesek Ádám miatt? A Szentírás világosan tanítja, hogy 1) minden ember Ádám bűne miatt lett bűnössé (Róm 5,12-19), 2) saját bűneinkért felelősek vagyunk akkor is, ha már az anyánk vétekben fogant (Zsolt 51; Jn 5,29; Jel 20,13), 3) az üdvösség kegyelemből van (Ef 2,8-9). Miért vonja felelősségre Isten azt, akin nem könyörült? Miért vonja felelősségre azt, akit megkeményített? Miért von felelősségre bennünket, ha senki sem állhat ellen akaratának? Igazságtalan az Isten? Pál felteszi ezeket a kérdéseket, de megválaszolni ő sem tudja. Isten Isten. Az ő gondolatai felette vannak a mi gondolatainknak.
A három pont, amit felsoroltál, megkérdőjelezhetetlen. A Róma9 kapcsán kicsit úgy érzem, olyan (kétségkívül elsőre evidensnek tűnő) értelmezést sugallsz, ami pl. már csak a Róma9-11 egység, illetve a teljes Szentírás alapján már nem annyira bombabiztos. …. egy másik bejegyzéshez írott kommentben folytatnám, annak tudatában, hogy minderről csak úgy tudunk beszélgetni, hogy egy ponton meg kell állnunk, és mindig fenyeget minket az emberi okoskodás határátlépésének a veszélye… mégis, úgy érzem, a Packer-szöveget nem hagyhatom szó nélkül – mert személyesen érint.
Ha ez egy parlamenti interpelláció lett volna, itt most mégis azt mondanám: a választ elfogadom…:)
Marci! Meg mindenki, akit felkavar Isten szuverenitása, bűn, kegyelem kérdése!
Nem fogom megválaszolni a dolgot (nyilván), de nekem rengeteget segített, amit Ádám évekkel ezelőtt egy tanításban mondott: Nem az az alapállapot, hogy vannak a szép egészséges cserépedények, amelyek közül némelyeket összetör, némelyeket a polcra helyez Isten, hanem egy teljesen más alaphelyzetből indul ki a történet: Az összes cserépedény össze van törve, a földön hever. Ádám vétke miatt darabokra törtünk. Isten pedig ebből az állapotból emel fel némelyeket, mert kegyelmes Isten!
Nekem ez annak idején érthető volt és sokat jelentett.
Bár már januárban leveleztetek erről, lehet, hogy valaki mégis elolvassa.
Amúgy, Ádám a mai napig sokat táplálkozom a régi prédikációidból…
Köszi, Eszter, ezt jó hallani! 🙂
Szia Ádám!
Most a predesztináció mindenkire vonatkozik és csak nem fogadja el mindenki Isten szeretetét Jézusban vagy az emberiségből csak bizonyos személyek predesztinál, akiket nevezünk hívőknek/keresztényeknek?
Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, ezért az embereket kivétel nélkül mind Jézusban való hitre hívja (Jn 3,16). Ennek ellenére nem mindenki hisz Jézusban, mert az emberek bűnösök és a maguk útján akarnak járni (Ef 2,2). De van, aki mégis hisz. Ezek az emberek előbb vagy utóbb belátják (legkésőbb a dicsőségben – vö. Jel 7,10), hogy a hitük valójában Isten ajándéka (Ef 2,8), mert enélkül ők is elutasították volna a kegyelmet (Ef 2,3-4). Ez az ajándék a predesztináció (Ef 1,3-5).
Új infó ez nekem! Bocsi Ádám, hogy sarkítok, csak értelmezek.
Ha „ajándék”, akkor jól sejtegetem, hogy ez az álláspont arra utal, hogy nem mindenkire vonatkozik, csak az üdvözülőkre?
Kedves Jonas, mi az új infó a számodra? Én nem mondtam semmi olyat, amit eddig ne mondtam volna. A kérdésedre: a hit azoknak ajándék, akiknek Isten azt adja. A hit nem mindenkié (vö. 2Thessz 3,2).
Az új az volt a számomra Ádám, hogy a predesztinációt értelmezésed szerint is lehet ajándékként aposztrofálni. Azokra értelmezve új, akik hited szerint nem kapják a hit ajándékát.
Jonas, nem teljesen értelek.
Ugye Ádám, az ajándéknak inkább örülni szoktak. A predesztináció értelmezésed (kálvini értelmezés) szerinti hozama, velejárója egyesek számára öröm, másoknak tragédia. Azok számára tragédia, akik nem kapják meg a hit ajándékát. Ő rájuk nézve a predesztináció, mint ajándék, számomra új kifejezés. Vagy, ahogy Áki is felvetette, lehet, hogy a predesztináció kifejezés csak a kegyelemre predesztináltakra használatos? Ez esetben érthető lenne az ajándékként aposztrofálás.
OK, most már jobban értem, mit akarsz mondani. Az üdvösségre való kiválasztás természetesen ajándék, ahogy Pál is mondja: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.” (Ef 1,3-6) Isten nem igazságtalan azzal sem, akit felelősségre von a bűneiért, az ő esetükben saját hitetlenségük a tragédia.
Ádám, szerinted az üdvösségre kiválasztás és a predesztináció felcserélhető fogalmak?
Nem, a predesztináció valamivel tágabb fogalom, de a kérdés, amire válaszoltam, az üdvösségre való elrendelésről szólt.
Igen Ádám, ez volt a korábbi válaszaiddal is a problémám, hogy Áki és az én kérdéseim nem az üdvösségre való elrendelésre vonatkoztak, hanem a predesztinációra, te pedig következetesen az üdvösségre való elrendeléssel szeretted volna behelyettesíteni a kérdést. Ezért tartunk itt, de nem kell feltétlenül válaszolni, ha „túlsúlyos” a kérdés.
Kedves Jonas, egyrészt nem akartam semmivel behelyettesíteni a kérdést, mert nem félek a kérdéstől, másrészt visszaolvasva én most is úgy értem, hogy Áki az üdvösségre való elrendelésre kérdezett rá. Ha mégsem, akkor majd tisztázza. Egyébként hol „tartunk” („Ezért tartunk itt”)?
Áki természetesen tisztázni tudja a saját részét, de én nem Áki vagyok, így az ő kérdését kár ilyen mélységben vitatni.
Ott tartunk még mindig, hogy hogyan tudod Ádám a predesztinációt ajándéknak nevezni, amikor a kálvinizmus szerinti predesztináció sokak számára egyenlő a tragédiával?
Jonas, az Ákinak adott válaszomra reagáltál, én meg arra reagáltam, amit a válaszommal kapcsolatban kérdeztél, ezért a válaszom szempontjából fontos, hogy Áki eredetileg mit kérdezett. A te kérdésedre pedig az Ef 1,3-6-tal válaszoltam, ahol maga Pál nevezi az üdvösségre való rendelést ajándéknak. A hitetleneknek nem a predesztináció a tragédia, hanem a saját bűnük és az abból fakadó ítélet.
Ádám, odáig eljutottunk, és egyetértünk, hogy a predestináció tágabb fogalom, mint az üdvösségre választás, tehát nem felcserélhető fogalmak. Az viszont még továbbra is érdekel, hogy ezt szem előtt tartva a kálvini predestináció ajándék, vagy nem mindenki számára ajándék, hited szerint?
Jonas,
Hadd utaljak a pusztai vándorlás közben a kígyómarások és a rézkígyó történetére ebben a témakörben is..
Attól, hogy egyesek nem voltak hajlandóak felnézni a rézkígyóra, és így megmaradtak a kígyómarás tragédiájában; azok számára, akik felnéztek a rézkígyóra és megtartattak, mindez ajándék volt.
Jonas, az üdvösségre való predesztináció – vagyis a kegyelmi kiválasztás – ajándék. Az ítélet, melyet a többi ember kap, igazság. Az üdvösségre választottak is ítéletet érdemelnek, Krisztusban mégis kegyelmet kapnak. Az, hogy hisznek Krisztusban, nem az ő érdemük, nem is tőlük van, hanem ajándék (Ef 2,8).
Kedves dzsaszper, ha a példádnál kell maradni, akkor a kérdés úgy szólna, hogy a kígyómarás eseménye minden érintett számár ajándék volt-e? Természetesen lehet olvasni a válaszokból, akkor is, ha azok mindegyike másra igyekszik fókuszálni, mint a kérdés. Ha egy kocka fekete és fehér oldalakból áll, és valaki rákérdez a kocka jellemzőjére, az ugye nem a kocka egészére vonatkozó jellemző, csak a egy részére igaz jelző, ha felmutatjuk a fehér oldalát, és azt mondjuk, hogy ez itt fehér. Az pedig már hamis is, ha valaki azt állítja, hogy tehát a kocka fehér. De azért köszi a segítőkészségedet!
Ádám, ezzel sem az én kérdésemre válaszoltál.
Pedig megpróbáltam. Őszintén nem tudom, hogy tudnék ezen segíteni. Szerintem nem teszel különbséget ott, ahol én viszont különbséget teszek, talán ezért nem tudod ajándéknak látni (szemben Pállal) az üdvösségre rendelést. Ez nyilván a választottaknak ajándék, ezt mondja Pál is. Isten a többiekkel szemben sem igazságtalan, de azon könyörül, akin akar (Róm 9,14-15). Ez a könyörület az ajándék.
Jonas, kevered a kígyómarásról én sem állítottam, hogy ajándék lett volna.
Ádámot idézve „az ítélet, melyet a többi ember kap, igazság. Az üdvösségre választottak is ítéletet érdemelnek, Krisztusban mégis kegyelmet kapnak.”
Csak a rézkígyóról állítottam, hogy ajándék.
Kedves Ádám, egészen meglepsz, hogy következetesen nem a kérdésemre válaszolsz. Ha őszintén a kérdésemre szeretnél válaszolni, előbb keresd ki, hogy hányszor írtam, hogy NEM az üdvösségre rendelésre vonatkozott a megjegyzésem, és a kérdésem, hanem a „predesztináció” szóhasználatodra!
Több körben letisztáztuk, és ebben közös nevezőre jutottunk, hogy nem egészen azonos fogalmak. Ezután bátorkodsz azt írni, hogy én nem teszek ott különbséget, ahol te igen? Igen, a könyörület az ajándék, ezt senki nem vitatja. És a predesztináció?
Jonas, ha jól értelek, te a predesztinációt egy fogalomnak tekinted. Én nem. Vagyis számomra az üdvösségre rendelés külön fogalom, és erre vonatkozóan mondtam (Ákinak adott válaszomban, amire rákérdeztél), hogy ajándék. Az üdvösségre való predesztináció az ajándék. Számomra olyan nincs, hogy „a” predesztináció. Na ennek a fényében olvasd most újra az én válaszaimat is.
Akkor ezt a két állításodat hogy értsem Ádám?
Ádám, szerinted az üdvösségre kiválasztás és a predesztináció felcserélhető fogalmak?
…”Nem, a predesztináció valamivel tágabb fogalom,… (július 3.)
„Számomra olyan nincs, hogy “a” predesztináció.” (július 12)
A predesztináció fogalma a rendszeres teológiában különböző dolgokat jelöl: pl. a teremtés és a gondviselés végzései, az üdvösségre rendelés, az elvettetés, a megváltás örök szövetsége. A predesztináció tehát tágabb fogalom, mint a kiválasztás. Vagyis számomra nincs olyan, hogy „a” predesztináció, főleg ha azt kérdezed, hogy a predesztináció ajándék-e.
Köszi Ádám, így már értem, és ez utóbbi válaszoddal -bizonyos értelmezésben- egyet is tudok érteni.
Viszont ha pl az elvettetést helyettesítjük be, az nem gondolnám, hogy valaki számára ajándékként nevezhető. (gondolom, ebben is egyet értünk)
Szia Ádám!
Nagyon régóta foglalkoztat a téma.
Mindig arra jutok, hogy vannak Isten által elrendelt dolgok. Ilyennek gondolom Jézus kereszthalálát és feltámadását, és az üdvösségre való elrendelést. Azonban úgy értelmezem hogy nem az egyes emberek üdvössége van előre elrendelve, hanem az, hogy akik hisznek Krisztusban, és megmaradnak ebben a hitben, azoknak az üdvössége van elrendelve.
Úgy értelmezem, hogy Pál azt hangsúlyozza, Istennek az üdvterv nem egy kényszerlépés volt, egy vészmegoldás, hanem a tökéletes öröktől való terve.
Az én olvasatomban Pál azt hangsúlyozza ki, hogy aki hisz Krisztusban, megmarad őbenne, azt semmi nem tántoríthatja el az üdvösségtől. Az a Sátán nem tudja kiragadni az üdvösségből. De a figyelmeztetésekből, és Pál mondataiból
‘Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. ‘
is az jön le nekem, hogy a hitet el lehet veszíteni, hogy létezik a hitehagyás, ami által az ember kieshet a kegyelemből és az üdvösségből. De aki megmarad hitben, annak nem lehet semmi kétsége afelől, hogy
hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette
Amiben maximálisan egyet tudok érteni a Kálvinistákkal, hogy az ember saját erőből képtelen hitre jutni és megigazulni. hogy az egész folyamatot Isten kezdi el az emberben és fejezi be.
Úgy gondolom, hogy az ember szabad akaratot kapott, ami által akarhatott olyan lenni mint Isten, és ezzel Luciferhez hasonlóan aki le lett taszítva a mennyből, az ember is ki lett taszítva az Édenből. Úgy gondolom a szabad akarata a bűnbeesés után is megmaradt.
Úgy gondolom, hogy a szabad akarat nem jelenti sem a lehetőségek korlátlanságát, sem a cselekvőképesség mindenhatóságát. Az embernek a lehetőségei szűkösek, a cselekvőképessége erősen korlátozott, és bár képes erkölcsi/morális értelemben jót tenni, alapvetően ki van szolgáltatva szíve gonosz kívánságainak. Úgy gondolom, a cselekedetek szintjén az ember sokkal inkább ki van szolgáltatva ezeknek a gonosz kívánságoknak, mint a saját akaratának, amiből jó is származhat.
Ahogy Pál is mondja:
Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.
Az akarat önmagában kevés a gonosz szívvel szemben, és pont Isten az, aki átformálja az ember szívét, ha az ember is akarja azt. Véleményem szerint, amikor az ember bűnbe akart esni, Isten hagyta, ha nem akarja valaki a megváltást, azt hagyja továbbra is, hogy a szívének gonosz kívánságait szolgálja.
Úgy gondolom, hogy Isten szuverén akaratából üdvözíti, aki ezt akarja, kezdve azzal, hogy az illető Isten kegyelméből hitre tud jutni, zárva azzal, hogy megdicsőíti azt.
Hadd idézzem az egyik hozzászólásodat
Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, ezért az embereket kivétel nélkül mind Jézusban való hitre hívja (Jn 3,16). Ennek ellenére nem mindenki hisz Jézusban, mert az emberek bűnösök és a maguk útján akarnak járni (Ef 2,2). De van, aki mégis hisz. Ezek az emberek előbb vagy utóbb belátják (legkésőbb a dicsőségben – vö. Jel 7,10), hogy a hitük valójában Isten ajándéka (Ef 2,8), mert enélkül ők is elutasították volna a kegyelmet (Ef 2,3-4). Ez az ajándék a predesztináció (Ef 1,3-5).
A Kálvini logika úgy néz ki, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, ennek ellenére már a világ teremtése előtt meghatározza azon emberek szűk körét, akiket üdvözíteni fog, a többieket kizárja az üdvösségből, eleve kárhozatra rendeli. Aztán Jn 3,16 fényében azt mondják, hogy Isten annak ellenére, hogy pontosan tudja kiket fog üdvözíteni és kiket szán kárhozatra, mégis mindenkit hív, de vannak akik önszántukból a maguk útján akarnak járni, ahogy írod is. Ezzel viszont feltételezed, hogy vannak akik meg akarnak térni, vagyis itt egyenesen azt állítod, hogy van aki üdvözülni akar, az fog is, van aki nem akar, az nem fog, de ezt az egészet Isten előre elrendelte.
Énis ezt olvasom ki az Írásból, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, és mindenkit hív, és számomra az én olvasatom alapján sokkal jobban belefér a logikába éppen ezért, hogy nem egy szűk konkrét emberekből álló csoportot kell a kiválasztottak alatt érteni, hanem mindenkit, aki Krisztusban hisz.
Kedves Dániel,
egy kálvinista azt mondaná, hogy az utolsó mondatodban a két csoport egy és ugyanaz.