Az ókeresztények kultúrharca
Van egy elterjedt kép az óegyházról (elsősorban az azt példaképnek tekintő kortárs kereszténység anabaptista húrokat pengető részében), miszerint ezek a hívők kizárólag az evangélium hirdetésével voltak elfoglalva, eszükbe sem jutott, hogy a kultúráról és annak mindenféle áramlatáról fogalmazzanak meg kritikus véleményeket. A társadalom haragja mindig szinte ok és előzmény nélkül szakadt rájuk, ők pedig természetesen vállalták a hitükért a szenvedést, a hátratételt, a megbélyegzést, hiszen erre lettek elhívva. De – mondják – azon túl, hogy kényszer hatására sem tagadták meg a hitüket, nem foglalkoztak a világ filozófiáival és tévelygéseivel, mert egyébként is, mi köze Athénnek Jeruzsálemhez. A korai keresztényeket a katakombákban, imádkozva, vagy a szegények között, ételt osztva találjuk meg, nem a közéletben kulturális kérdésekről bölcselkedve. A hiteles kereszténység ma is ezt a mintát követi – hangsúlyozzák – , vagyis ami egészen biztosan távol áll tőle, az bármiféle kultúrharc. Vajon helyes-e így ez a kép?
Az új farizeusok
A közhiedelemmel ellentétben a farizeusok többsége ma ugyanúgy nem a tanítványok közösségében van, mint ahogy Jézus idejében sem ott voltak, és ma sem az Isten parancsolatait vasalnák be a tanítványokon, hanem az emberi hagyományokat. Természetesen ennek akkor van jelentősége, ha a farizeizmus ókori jelenségét általános mintaként értjük és ezt a mintázatot keressük ma is a környezetünkben. Ez a törekvés nem alaptalan, csak akkor az alkalmazásban legyünk egy kicsit precízebbek. Félreértés, hogy a farizeusok egyszerűen azok a képmutató keresztények lennének, akik szigorúan ragaszkodnak a Bibliához és bár maguk kijátsszák a parancsolatokat, korholják a hitben gyengéket. Vannak ilyen farizeusok is, rengeteg kárt is okoznak, de nem ők vannak ma sem többségben. Ha az erkölcsi magaslatról ítélkező farizeusokat a tanítványok között, vagy elsősorban a névlegesen vallásos, konzervatív körökben keressük, beleragadtunk egy korábbi kor sémáiba.
A nemzet aranyai
A Tűzfal podcast harminchetedik részében a 2000 és 2008 között három olimpiai és számos egyéb aranyat és ezüstöt nyert legendás magyar vízilabda-válogatottról szóló film kapcsán sportról, nemzetről és jellemekről beszélgetünk bibliai nézőpontból. Hogy miért fontos mindhárom (sport, nemzet, jellem), az kiderül a beszélgetésből. Az új epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Inthetjük a világot?
Nem a világ felett kell ítélnünk, hanem a saját gyülekezetünk tagjai felett – írja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek (vö. 1Kor 5,11-13). Persze még ez utóbbi is idegenül hangozhat számos kortárs kereszténynek, azokra gondolok, akik szerint a keresztény gyülekezet szinte egyetlen dolga, hogy ne ítéljen senki felett. Való igaz, az evangélium nem az ítéletről szól, hanem a kegyelemről, és van olyan ítélkezés, amitől tényleg szabadoknak kell lennünk még a gyülekezeteinkben is. Csakhogy akik ezt különösen hangsúlyozzák, valószínűleg elsőként írnak füstölgő posztokat, amikor egy közismerten korrupt, házasságtörő politikus a kereszténységére hivatkozik, vagy épp egy papot kapnak rajta, hogy két mise közt melegbárokban múlatja az időt. Egyfajta konszenzus tehát mégiscsak van azzal kapcsolatban, hogy a belül lévőkön számon kérhetjük a hitvallásuk és az életük közt feszülő következetlenségeket, és nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy pap pornófilmekben szerepel, vagy egy keresztény politikus kirámolja a közös kasszánkat. A belül lévők felett ítélünk. De mi van a kívülállókkal? Semmilyen értelemben nem inthetjük őket?
Pár hét szünet
Néhány hét szünet következik a Divinity-n, legközelebb valamikor szeptemberben jelentkezem újabb írásokkal. Addig is nyugodtan böngésszetek az archívumban a régi cikkek között (a facebookon magam is ajánlani fogom őket, ahogy eddig), vagy vegyetek a kezetekbe igazi könyveket. Ezek vannak az én asztalomon, meglátom, mire lesz időm. Szeptemberben találkozunk!
„Viktor” feloldása
Néhány olvasóm megütközött azon, hogy a C. S. Lewis könyvéről szóló Tűzfal beszélgetést egy idézettel reklámoztam, amelyben egy bizonyos „Viktor” asztalán hever a könyv, bejelölve, behajtva, ráadásul az idézet szerint „Viktor” kiemelt érdeklődést mutat felé és jókat derül rajta. A „Viktor” név úgy tűnik, tabu, mert akár „Orbán” is lehet az előtagja, azt meg csak rövidítve és számmal lehet említeni. Hadd oldjam a feszültséget azzal, hogy kiegészítem az ajánlást másokkal is. Ott van például rögtön Barack Obama, akinek saját bevallása szerint az egyik kedvenc könyve volt, csak nehogy emiatt most az a vád érjen, hogy támogatom a Közel-Kelet felrobbantását és a woke ideológiát. Tony Blair is utalt a könyvre, ahogy Mitt Romney szenátor is. Sőt, Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó főtitkára szintén ismerte a könyvet és utalt Lewis morálfilozófiájára. Vagy ellenfele, Ronald Reagan amerikai elnök, aki a gonosz birodalmáról szóló híres beszédében még idézte is Csűrcsavart. Akik azt a hatalmas keleti országot ma is a gonosz birodalmának látják, adhatnak utólag Reagan elnöknek egy piros pontot, mielőtt kezükbe veszik Csűrcsavart, és nekem is, hogy vele reklámozom.
Párizsi olimpia
Éjszakai álmomban egy kép jött elém, ami összefoglalta mindazt, ami a párizsi olimpia kapcsán a tudatalattimban kavargott. Az álomképen Jean Valjeant láttam, ahogy a párizsi csatornában menti Mariust, a megsebesült forradalmárt. A hátán cipeli őt élettelenül, miközben a nyakáig hullámzik a Szajnába távozó ürülék. Felébredve megtaláltam az álomkép mását. Ez az itt fent. Victor Hugo regényében Jean Valjean megjárja a poklok poklát, és az út legnehezebb része a saját lelkén át vezet. Azt lopja meg, aki segített neki, majd annak nagylelkű kegyelmét éli át, akit meglopott. Ez kényszeríti a térdeire. A kegyelmet átélt Jean Valjean később könyörülni tud a forradalmáron, akit kis híján elkap az ítélet. Lemegy vele a kanális mocskába, mint a jó pásztor, és a vállaira emelve, heroikus erőfeszítésekkel megmenti őt. A párizsi olimpia erre a kanálisra emlékeztetett. Jean Valjean pedig arra, hogy a hitüket megvalló, saját mocskukból megmosott keresztények az egyetlenek, akik ma is megmenthetik a forradalmárokat.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK