Néhány éve egy cikksorozatban körüljártam, hogy az Ószövetség milyen előképekkel építi fel azt a narratív keretet, amelyben Jézus halálát az Újszövetség értelmezi. Egy másik hosszabb cikksorozatban harminc példán keresztül azt mutattam meg, hogy az egyházatyák számára magától értetődő volt a helyettes bűnhődés, vagyis hogy Jézus a halálával a bűneink jogos büntetését szenvedte el. Az alábbi cikksorozatban pedig azt vettem sorra, hogy az Újszövetség legfőbb apostolai és evangélistái hogyan értelmezték Jézus halálának jelentését és jelentőségét. Péter, János, Pál, a Zsidókhoz írt levél szerzője, valamint Máté, Márk és Lukács egyaránt helyettes bűnhődésként értelmezték azt. Itt egyben olvasható mindegyik rész.
Miért halt meg Jézus Simon Péter szerint?
Miért halt meg Jézus a „szeretett tanítvány” szerint?
Miért halt meg Jézus a „népek apostola” szerint?
Miért halt meg Jézus a Zsidókhoz írt levél szerzője szerint?
Miért halt meg Jézus a szinoptikus evangélisták szerint?
Bocsánatot kérek, amit most kérdezni fogok, az csak lazán kapcsolódik a témához. De Ádám járatos a teológiatörténetben, azért kérdezem meg. Katolikus ismerősömmel összebalhéztunk (le is tiltott, amiért vitatkoztam vele), mert ő azt állítja, hogy Jahve Jézus Krisztus Atyjától különböző lény, nem Isten, sőt, ő kísértette meg Jézust a pusztában, és mivel a szimbóluma a szamár, ezért ült Jézus szamárra a jeruzsálemi bevonuláskor. (jelezvén, hogy legyőzte Jahvét). Azt tudom hogy Marcion azt tanította, hogy az ószövetségi zsidóság istene nem azonos Jézus Krisztus Atyjával, és azt is tudom, hogy Marcion ezért el is ítélték. De azt még Marcion sem tanította, hogy a Jahve ördögi lény volna, sem azt, hogy a szimbóluma a szamár lenne. Nyilvánvaló, hogy a barátom képtelenségeket beszél, de azt szeretném kérdezni, hogy honnan származhat ez a nézet, hogy tudsz-e olyan teológusról, vagy egyházatyáról, vagy akár eretnek tévtanítóról, akitől az ismerősöm ezt vehette? Felmerül-e ilyen nézet bármikor és bárhol a keresztény teológiában? Azért kérdezem csak, mert szeretném forrásokkal, konkrét egyházi véleményekkel bizonyítani a barátomnak, hogy amit mond, az teljességgel alaptalan (ő azt hiszi, hogy amikor nem fogadom el amit mond, akkor belőlem a zsidó identitású ember beszél).
Gyanítom, hogy az ismerősöd ezt a badarságot valami ősmagyar (pártusherceges, badinyijósos, kurultájos stb.) irodalomból, honlapról szedhette. Egyértelműen szemben áll a keresztény hittel. Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy ezt leszögezhessük. De ha kérhetem, inkább maradjunk a cikk témájánál.
Folyton Salamon „bölcs döntés”-ének története ötlött fel bennem, amíg erről gondolkoztam. Azt már korábban „felismertem”, hogy a két pereskedő asszony tulajdonképpen Sátán és Jézus Krisztus képe, akik az emberiség „hovatartozásán” „vitatkoznak”.
( https://istengyermekei.webnode.hu/l/salamoni-dontes-ki-szeret-valojaban/ )
A történetben Isten a bölcs bíró, akit Salamon király testesít meg. A bíró feladata, hogy objektíven, elfogulatlanul döntsön. Nagyon fontos, hogy helyesen ítéljen, hiszen egy védtelen emberi élet a tét! A hamis anya lelkén szárad a saját gyermekének a halála, és immár egy hazugság is.
A király „ítélete” megdöbbentő. Ki hallott ilyen bíróról? Kettévágatná az ártatlan csecsemőt!?!
Azt mondanánk, ha csak ennyit tudnánk a bíróról: ez a bíró egy vérszomjas, kíméletlen, dühös, haragvó, érzéketlen ítélkező. Ha azonban a bíró helyébe képzeljük magunkat, akkor nagyon is jól tudjuk, hogy a végzetesként előadott ítélet mögött a lehető leggyengédebb féltés húzódik a magatehetetlen kisgyermek irányában. A bíró egészen biztos akar lenni abban, hogy melyik az édesanya!
Ez a kegyetlen ítélet valójában az igazi szeretet leleplezését szolgálta!
Leleplezte, hogy a hamis anyát nem érdekli a gyermek. A hamis anya valójában irígységtől hajtva cselekedett. A gyermek egyáltalán nincs biztonságban, és nem szabad vele hagyni!
Leleplezte a valódi anya önfeláldozó szeretetét is. A valódi anya saját igazát feladva, csakis a gyermek épségét, életben maradását tartotta szem előtt!
Mindeközben a bíró „pókerarccal” vár, és figyel. A valódi szeretet megnyilvánulását keresi a vitázó asszonyokban. Mindaddig nem árulhatja el saját érzelmeit, amíg a két asszony egyenként meg nem szólal az ítéletet hallva.
Az Ószövetség Istene az ítélethírdetés bíróját ábrázolja. A hamis anyával el kellett hitetni, hogy a bíró kész „kettévágatni” a vitatott gyermeket: vagyis halállal büntetni, elpusztítani a bűnbe esett emberiséget.
Az Újszövetségben végre szóhoz jutott az igaz anya: Jézus Krisztus kész volt feladni saját igazságát a mi érdekünkben. Valójában hozzá tartozunk! Isten pedig örömmel döntött Jézus Krisztus javára a perben, mert az igaz szeretet megnyilvánult Benne!
A szigorú ítélet pedig éppen a Vádló büntetését előlegezte meg. Amit oly lelkesen szorgalmazott, éppen az lett az osztályrésze. (Ahogyan Eszter könyvében Hámánt, majd Dániel könyvében a vádaskodó főkormányzókat is a saját maguk által javasolt büntetéssel büntették meg.)
Isten szeretete, bölcsessége, igaz ítélete mindig is az emberiség mellett állt. Jézus Krisztus kereszthalálában pedig a maga teljességében lepleződött le.