Atyám, ez a „miképpen” szorongással tölt el. Te úgy bocsátasz meg nekem, ahogyan én megbocsátok másoknak? A megbocsátásodat az én megbocsátásomtól teszed függővé? Hogyan lehetséges az, hogy feltételt szabsz, mikor máshol azt mondod, hogy a hit az egyetlen feltétel, és ha megdolgozhatnék az üdvösségemért, akkor az többé nem volna kegyelemből? Jól értelek, hogy azt mondod: akkor bocsátasz meg nekem, ha én is megbocsátok másoknak? Ez így nagyon kemény.
Vagy lehet, hogy az üdvözítő hit egyik elengedhetetlen tulajdonsága az, hogy elengedi mások adósságát? Lehet, hogy amikor kinyitom a kezemet, hogy elfogadjam az ajándékodat, ahogy Augusztinusz elképzelte a hitet, akkor egyúttal mások adósságainak is ki kell hullaniuk a kezemből? Lehet, hogy az önigazság, mely a hit ellentéte, az adósságok őrizgetésében is megnyilvánul? Amikor nem bocsátok meg, azzal a másiknál jobbnak tartom magam, és megakadályoz abban, hogy higgyek?
Uram, te tényleg magasra teszed a lécet. Miközben azt is belátom, hogy ennél alacsonyabbra nem is tehetnéd. Ingyen adod az üdvösséget, csak magamat nem emelhetem mások fölé. Megbocsátasz, csak nekem is meg kell bocsátanom másoknak. Elengeded az adósságaimat, de én sem tarthatom meg másokét. Uram, segíts, hogy ezzel az alázattal közeledhessek hozzád! Félelmetes ez a mondatod, de hálás vagyok érte. Hozzád csak valódi alázaton keresztül vezet az út. Nincs mese, meg kell fürödnöm a Jordánban.
Ádám,
Hogyan egyezteted össze ezt a mondatot az Efezus 4:32-vel és a Kolossé 3:13-mal? Olvastam már néhány harmonizációs próbálkozást korábban evangelikál bibliatudósoktól, de nagyon erőltetettnek tűntek…
Súlyos arculcsapás nekem most az, hogy „az önigazság, mely a hit ellentéte”. Valahogy, néhány évvel ezelőtt mintha könnyebben ment volna. Most egyezkedem: „csak egy kicsit had’ legyen már nekem is végre igazam…” 🙂 És nem.
Köszönöm, Ádám!
Az „önigazságom” utoljára engem tegnap csapott arcul. Megmuatva újra, sokadszor, hogy mennyire kicsinyes és esendő vagyok. Az Ő kegyelme nélkül elveszett, méltatlan az életre.
Köszönöm a postot!
Ödönbéla,
hol érzel egymásnak feszülést a mondatok között?
Ádám,
Nekem úgy tűnik, hogy Jézusnál a mi megbocsátásunk logikailag megelőzi Istenét. Pál fordítottan érvelt.
Én őszintén nem látok feszültséget a kettő között. Pál arra buzdít bennünket, hogy Istent utánozva mi is bocsássunk meg egymásnak. Jézus arra tanít, hogy amikor imádkozunk, imádkozzunk azért is, hogy Isten úgy bocsássa meg a vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mindketten arra emlékeztetnek, hogy meg kell bocsátanunk, csak máshogy teszik ezt. Jézus a szokásos sokkoló módján figyelmeztet, hogy ha nem akarunk másoknak megbocsátani, Istent se kérjük erre a magunk esetében. Pál a meglévő bűnbocsánat fényében szólít fel bennünket arra, hogy mi is bocsássunk meg másoknak. Jézus is, Pál is azt hangsúlyozzák, hogy a megbocsátottság élménye megbocsátáshoz vezet.
Azt hiszem, abban érzem a problémát, hogy Jézus az isteni megbocsátást jövőbeli és feltételes dologként kezeli, Pál pedig múltbeliként, ami logikailag megelőzi azt, ahogy mi egymásnak megbocsátunk. De ez a probléma csak akkor van jelen, ha minden bűnre szóló általános megbocsátásként értem azt, amiről beszélnek, ez pedig távolról sem szükségszerű – sőt, átgondolva a dolgokat, nem is illik jól a gondolatmeneteikbe, legalábbis Jézuséba.
Felmerül viszont ekkor a kérdés: mi a szerepe az isteni, egyenkénti bűnökre vonatkozó megbocsátásnak egy keresztény életében? Milyen viszonyban vannak a vétkeink a megigazult állapotunkkal és a Krisztussal való egységünkkel?
(Ádám, ez inkább hangos gondolkodás volt, mint olyan kérdések, amelyekre átfogó választ várnék. Azért persze érdekelnének a gondolataid.)
” miképpen” , hogyan, mi módon ?
Hány féle módja van a megbocsájtásnak?
Melyik módját választod?
„…miképpen…” ?