Ma lenne hetvenötéves Lázár Ervin, aki megteremtette Dömdödöm alakját, egy szavakba belefáradt nemzedék ikonját. Dömdödöm mindig úgy mondja ki a kimondhatatlant, hogy közben nem sérti annak szentségét. Dömdödöm a via negativa gyermeki követője, akinek még a via negativa is egyszerűen csak dömdödöm. Dömdödöm öntudatlan apofatikus prófétaként végtelen tisztelettel viseltet a dolgok lényege iránt. Dömdödöm nem hisz a szóban, mert a szó megcsúfítja, megcsonkítja, széttrancsírozza a szónál százszorta lenyűgözőbb valóságot. Dömdödöm nem akar szó által uralkodni, inkább lágyan belesimul a világ puha párnájába, szeretettel átkarolja azt, vagy egyetlen dömdödömmel elhessenti a fenyegető árnyakat. Dömdödöm nem értelmezi a rosszat, egyszerűen csak felháborodik rajta, és azt mondja: dömdödöm. Dömdödöm nem vitatkozik, nem védekezik, nem támad és nem tör lándzsát senki felett. Dömdödöm világa zene, szín és folt, melyet az etikai stádium nem fojt meg, a ráció nem zár rácsok mögé, a szó dualitása nem tördel ketté. Dömdödöm számára a valóság nem szó, hanem lélek.

Dömdödöm mindig zavarba hozott. Érzékeltem az elvárást, hogy helyeselnem kell prófétai alakját, de megvallom: miközben lenyűgözött, egyben taszított is a szolgálata. Azt hiszem, igenis tudni akartam, mit takar a dömdödöm, pedig tudtam: éppen ez a lényeg, hogy a dömdödöm egyszerűen csak dömdödöm, és aki meg akarja fejteni, az semmit sem ért, menjen inkább nylonzacskót lóbáló műegyetemistának. Vagy evangéliumi lelkipásztornak, aki folyton csak beszél, magyaráz, elemez, definiál, rendszerbe szed. És hát igen, pont itt van a kutya elásva. A lelkem mélyén mindig sejtettem, hogy a Szó szolgálata, melyre elhívást kaptam, és Dömdödöm szolgálata, melyet helyeselnem kellene, kioltják egymást. Dömdödöm a Logosz ellensége, és a Logosz Dömdödöm ellensége. Ha van Logosz, akkor Dömdödömnek fel kell nőnie. Ha a Szentháromság második személye a Szó, akkor Dömdödömnek figyelnie és tanulnia kell. Ha Isten a Szó által választja el a tohuvavohut, akkor Dömdödöm lelkében is meg kell történnie az elválasztásnak. Ha Isten a Szóban ölt testet, akkor a dömdödömnek is gondolattá, majd betűvé, hanggá és szóvá kell válnia, hogy nevet adhasson a világnak.

Ma már megengedőbb és megértőbb vagyok Dömdödöm iránt. Nem látok kibékíthetetlen ellentétet Dömdödöm és a Logosz között. Ha van Logosz, akkor Dömdödöm csak a Logosz után következik, de éppen a Logosz miatt Dömdödömnek is időnként igaza van. Van helye Dömdödöm szótlanságának, de csak a Logosz csúcsán, ahol elfogy a kijelentés fénye, vagy ahol az a fény már mindent elvakít. A szétválasztás és névadás munkájában a Logosz által megtermékenyült elme elér egy pontra, ahol csak azt tudja mondani: dömdödöm. Ez a kimondhatatlan kimondásának pillanata, mely az Istennel való összekapcsolódásban mindenképpen bekövetkezik. A valódi dömdödöm azonban csakis a Szó által és a Szó után buggyan ki a szájból, hiszen apofatikusan is egyedül azt lehet csodálni, amiről és akiről már tudjuk, hogy a neve kimondhatatlan. Lázár Ervin meséit senki nem olvasná, ha pusztán annyit mondana: dömdödöm. Dömdödöm a többi szereplővel együtt, és csak Lázár Ervin szavakból font meséjében megvilágosodás. A dömdödöm-pillanatot a Szó hozza létre, ezért Dömdödöm lénye a többiek nélkül nem teljes, sőt, önmagában még példa sem lehet. Valódi dömdödöm nincs Logosz nélkül.