Mindig tanulságos, amikor kívülállók mondanak véleményt a keresztényekről, de különösen izgalmas, amikor ezt egy objektív ítéletre törekvő állami hivatalnok teszi. Néhány rövid megjegyzéssel ellátva bemásolom ide ifjabb Plinius (Caius Plinius Caecilius Secundus) és Traianus római császár levélváltásának a keresztényekkel kapcsolatos bánásmódról szóló részletét. Ifjabb Plinius a Kr. u. 110-es évek elején legátus volt Bithüniában, amikor a keresztények ügye elé került. A keresztények nem akartak áldozatot bemutatni a császárnak, ezért összeütközésbe kerültek az elvárt állami ideológiával. Traianusnak írt leveléből kiderül, Plinius hogyan próbálta megoldani a kérdést, és az is, hogy kívülállóként mit tudott meg a keresztények viselkedéséről. Ez utóbbit tartom igazán érdekesnek, ehhez kapcsolódnak a bejegyzés végén a megjegyzéseim. Lássuk először a levélváltást!

Ifjabb Plinius levele:

Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban? Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak. 

Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket? Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. 

Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést. 

Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösnek bélyegeztem, és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvényszéki eljárás során, már amint történni szokott, mások ellen is fölmerült ez a vád, úgy, hogy több eset került elém. 

Kaptam egy névtelen följelentést (libellus sine auctore), amelyben sok név szerepelt. Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállíttattam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azonkívül káromolták Krisztust – márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők – azokat elbocsátottam. 

Mások, akik a névsorban szerepeltek, bevallották, hogy keresztények, de ezt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások még több, sőt egyik-másik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szobrait (imago tua deorumque simulacra), és káromolták Krisztust (Christo male dixerunt).

A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat. 

Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból (ancillae) – ezeket ők diakonisszáknak nevezik (quae ministrae dicebantur) – még kínvallatás árán (per tormenta) is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál (superstitia prava et immodica). Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért. 

Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. 

Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra.”

Traianus császár válasza:

Secundusom! 

Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. 

Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek – bár gyanús a múltja -, megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz (etpessimi exempli nec nostri saeculi est).

(Forrás: romaikor.hu)

Megjegyzések:

1. Plinius leveléből kiderül, hogy nagyon nagy számban tértek emberek keresztény hitre, az evangélium minden társadalmi osztályban és minden korosztályban futótűzként terjedt, a pogány templomok elnéptelenedtek. Izgalmas idők lehettek.

2. Plinius felismerte, hogy nem minden keresztény „igazi” keresztény. Az igazi keresztények akkor is ragaszkodtak Krisztushoz, ha makacsnak és csökönyösnek nevezték őket ezért, és akkor is, ha az életükkel fizettek hitvallásukért. Vajon mit jelent ma igazi kereszténynek lenni, és tudunk-e Krisztusért jó értelemben „csökönyösek” lenni, ha a hitünkről van szó?

3. Pliniust zavarba ejti, hogy nem tud a keresztényekről más vádat mondani, mint azt, hogy keresztények, keresztény hitük szerint élnek, és a hitük miatt nem teszik meg, amit elvárnak tőlük, ha az a hitükkel ellentétes (nem vesznek részt a császárkultuszban). Vajon mit mondana egy kívülálló hivatalnok rólunk, 21. századi keresztényekről, ha fogást akarna találni rajtunk?

4. Plinius beszámol arról, hogy a keresztények istenként tisztelték Krisztust és énekeltek neki, amikor a hét meghatározott napján összegyülekeztek. A beszámoló alátámasztja a nyilvánvaló tényt, hogy – Dan Brown és mások állításával ellentétben – Krisztus istensége kezdettől a keresztény hit központi eleme volt.

5. A keresztények hajnalban gyülekeztek össze, valószínűleg azért, mert utána munkába kellett menniük (a vasárnap csak Konstantin idején lett szabadnap). Aztán este megint összegyülekeztek, hogy közösen fogyasszák el agapé-vacsorájukat. Vajon mit gondolnának ezek a keresztények azokról a 21. századi társaikról, akik vasárnap délelőtt azért nem mennek gyülekezetbe, mert a fárasztó hetet akarják kipihenni?

6. Plinius szerint a keresztények esküvel kötelezték magukat bizonyos viselkedési normákra (nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, stb.). Nyilvánvaló, hogy ezek a keresztények komolyan vették a tanítványság erkölcsi követelményeit. Számukra a kegyelem életváltozást hozott, nem azt, hogy szabadon vétkezhetnek. És nekünk?

7. A beszámoló arra is rámutat, hogy az állami üldöztetés megpróbálta a keresztényeket, és sokakról kiderült, hogy a hitük nem volt valódi. A nyomás hatására egyesek megtagadták Krisztust és visszatértek a pogánysághoz. Krisztus előre megmondta, hogy a hitünk meg lesz próbálva. Vajon mi az, ami a 21. századi nyugati keresztények hitét próbára teszi? Mit jelent számunkra a Krisztus iránti hűség? Mi mutatja meg, hogy igazi keresztények vagyunk-e?

15 hozzászólás a “Egy kívülálló véleménye a keresztényekről” bejegyzéshez

  • Éva says:

    Miután azt gondolom, hogy a legnagyobb megpróbáltatásunk ideje közel van, hogy a Jelenésekben leírt Antikrisztus (és a hamis próféta) fellépése küszöbön áll, valamint hogy “megtéveszti, még a választottakat is” aktuális az írás …
    Nem lesz elég, hogy valaki nem lop, nem hazudik stb. sőt általában szereti embertársait. Egy humanista “egyház” szerveződik, RKE-ben pl. az assisi folyamattal és még ehhez képest is elképesztő hírek jönnek. A “három nagy világvallás” temploma készen és a szentmise sajátos formája is – olvasom – rövidesen bevezetésre kerül.
    “Hogyha az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön” ? Erre gondoljatok. Jézus a Szegletkő, nélküle nincs üdvösség : az Antikrisztus vajon KIT fog kihagyni egy új “egyházból” ? Vigyázzunk és imádkozzunk mert az Úr Jézus most is vérrel verejtékezik miértünk …

  • Gergely Erzsébet says:

    “………………… Mi mutatja meg, hogy igazi keresztények vagyunk-e?”

    Számomra kortársaimtól a legfontosabb visszajelzés keresztény voltomra a
    kérdezés. Habár testvéri közösségben és a neten előfordul, hogy időnként
    kérés, kérdezés nélkül is bizonyságot teszek, de az élet egyéb területein
    egyéni életemre az alábbi igében vélek felismerni útmutatást, melyet úgy
    emlékszem ezen a blogon is megemlítettem már valamelyik poszt alatt:

    “Az Úr Istent szenteljétek meg szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni
    mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídség-
    gel és félelemmel:” (1 Péter 3:15)

    Ugyanis ilyenkor bizonyos vagyok abban, a kérdező számára valami egyértelműen
    megnyilvánul Isten bennem való munkájából. A kérdésekre pedig az ige tanácsa
    szerint válaszolok.

  • Jó ez a poszt, és a Secundus-történetről hagyományosan elmondott szempontokat még ki is egészíted néhány hasznos meglátással. Örömmel olvastam. (Nulladik észrevétel: Jézus a Krisztus a helyes kifejezés, névelő nélkül nem használható a tisztségneve. A latinban nincs névelő, csupán ezért nincs névelő a Christus előtt, a magyarban azonban van névelő, és értelemzavaró elhagyni.)

    Annyit tennék modern kommunikációs nézetben hozzá, hogy egy-két ponton ma már jobban kezelhető lenne ez a fölösleges vérontáshoz vezető konfliktus. Hogyan? Nem leragadva a szavak formai azonosságánál.

    Érvényes válasz lett volna keresztény részről, hogy abban az értelemben, ahogy te használod a „keresztény” szót, egyikünk sem keresztény. Félreértés van közöttünk. A „keresztény” szó tartalma nálunk: nem lopunk, nem követünk el házasságtörést, et cetera.

    A császárnak bemutatandó áldozatra érvényes keresztény válasz lett volna: „mi nem tekintjük a császárt Jupiternek, ahogy valószínűeg te sem. Ezért Jupiterhez illő tiszteletben NEM szeretnénk őt részesíteni, talán te is belátod, hogy ez ésszerűtlen elvárás lenne. Jézus, a Krisztus, akit mi Jupiter kategóriában tisztelünk, ellenben megengedte, hogy a császárnak megadjuk, ami neki jár, vagyis az adót és az illő tiszteletet. Mint látod, kompatibilisek vagyunk a római rendtartással, nincs okod tőlünk tartani, bennünk veszélyforrást látni, ellenünk intézkedéseket hozni.”

    Ez nem csak a konfliktus méregfogát húzta volna ki, megkímélve a keresztények életét, hanem az utókor afféle megfontolásait is okafogyottá tette volna, hogy kinek volt „igazi” a hite, és esetleg kinek nem. Megjegyzem, formai félreértések miatt meghalni nem a hitet teszi „igazivá”, hanem a konfliktuskezelést teszi dilettánssá. Ez esetben inkább erről célszerű beszélni, így utólag. Ma már többet tudunk a témáról, ügyesebben járnánk el..

    Példa: nem célszerű Svédországban hűen meghalni azért a szóért, hogy IGEN, mert az svédül egyészen mást jelent. Okosabb dolog tisztázni a félreértést, és életben/hűségben maradni.

  • Éva says:

    László, nem lehet hűségben maradni akkor ha féltjük az életünket. Jézus megmondta mégpedig a boldogságok között: “akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” Máshol pedig: “Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány azzal, ha olyan lesz, mint mestere, és a szolga, ha olyan lesz, mint ura! ” amihez egyértelműen tartozik: “Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” János 15-ben.
    Régi vita ez közöttünk de nem árt emlegetni: ha Jézus meghalt értünk, vajon mi megkímélhetjük-e az életünket Őérte ?!

  • Volt, akinek szükségszerű volt odaadnia az életét. Előfordul ilyen helyzet. Jézus ilyen helyzeteket jövendölt, és minden bizonnyal elő is adódtak.

    Paul Johnson veti fel elsőként, hogy felesleges volt tömegesen mártírnak jelentkezni, én legfeljebb ebben a konkrét helyzetben teszem hozzá a konkrét módszert, amivel becsületesen és erényes keresztényként eljárva is életben lehett volna maradni.

    A mai helyzetünkből visszanézve nem venném magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam a Kr.u. 110 körül üldözött keresztényekre, hogy amelyikük életben maradt, mert megalkudott, annak a hite nem volt igazi. Ahogy pl. 1945-ben voltak férfiak, akiknek a feleségét a szemük láttára erőszakolták meg a katonák, és elvben azt követelte a becsület, hogy védjék meg a nőt, lövessék le magukat – de aki nem ezt tette, arra nem mondom, hogy elvesztette a becsületét. És a felesége is jobban örült, ha valaki így döntött, mert még sok évig élhettek együtt, boldogan. Egyikük sem tehetett róla, hogy szélsőséges helyzetbe kerültek, ami végletes dilemma elé állította őket.

    Etikailag felvethető, hogy az erkölcsi szabályaink nem végletes helyzetekre vonatkoznak, hanem a hétköznapi jólétünket szolgálják, így ha végletes helyzet adódik, ne az irrelevánssá vált szabályra fókuszáljunk, hanem arra, hogy minél előbb ép bőrrel kikerüljünk a helyzetből, és azután újra alkalmazhassuk a hétköznapi jólétet szolgáló szabályt.

    Kivéve a mennyiségi küszöb átlépését szolgáló példa esetét, amire szükség lehet a nagyobb változáshoz. Kérdés, hogy a Plinius által megöletett „igazi” keresztények növelték-e a keresztények táborát, vagy a nem igaziak érték-e el az áttörést, mivel ők maradtak életben, vagy a két kategória együttesen. Nincs erre elvágólagos válaszom.

  • Ágnes says:

    Mellesleg, egyáltalán nem biztos, hogy az elöljáró nem tartotta Jupitert létező istennek. Magánemberként talán nem, megfelelő, “felvilágosult” társaságban talán nem, de hivatalos minőségben, mint bíró? A császár istenségét pedig még kevésbé lehetett hivatalosan tagadni. Az nem számított, hogy egyetlen művelt ember se hitt benne, de ez jelentette az egyik kohéziós alapot a birodalomban. Hittek benne, hogy ez kell a barbároknak, a tudatlanok, akik, ha nem félik és rettegik istenként a császárt, az árt birodalom egységének. A keresztényeknek pedig nem kellett azt bizonygatniuk, hogy ők “rendesen viselkednek”. Ezt tudta róluk ifj. Plinius. (Különben pedig honnan tudod, hogy nem tették meg?) Mégis ragaszkodott a császár istenségéhez, mert ez volt a birodalom egyik fontos összetartó kapcsa. A keresztények pedig nem áldozhattak “na, mégis, a látszat kedvéért”, mert ez a kereszténység lényege ellen lett volna.

  • Ágnes, bevallom, kicsit zavar, amikor nem érintettek javasolnak önáldozatot másoknak. Mindenki a saját szerszámával verje a csalánt. 🙂 Lehet keménykedni, sérüléssel járó elveket megfogalmazni, de CSAK saját kontóra.

    A koptok miatt ennek ma komoly gyakorlati jelentősége van. Szerintem nincs szükség áldozatra, de aki szerint igen, költözzön Egyiptomba, és ajánlja fel magát egy kopt keresztény helyett. Az illetőt meg hozza Magyarországra, a biztonságba, jólétbe. Az az érzésem, hogy – elvi készültség ide vagy oda – a gyakorlatban nem lesz jelentkező egy ilyen csereprogramra.

    Amint érintetté válik valaki, már nem olyan kemény. És ez így van jól, első az élet és a biztonság.

  • endi says:

    Nekem ebből az jön le, hogy ezt az ifjabb Plinius nem sok önálló gondolattal rendelkezett. Épp a császárkultusz volt az elvárt és parancsolt, hát követte. Nulla önálló gondolat van a levelében. Tisztára mint egy mai átlagember…

  • dzsaszper says:

    endi: nekem nem annyira az átlagember, hanem akár a jó csinovnyik, akár a jó köztiszviselő vagy akár jó EU-s bürokrata jut eszembe (csak hogy ne kivételezzek politikai alapon…)

  • Ágnes says:

    László, felesleges mártírkodásra valóban nincs szükség. Van azonban olyan helyzet is, amikor – hogy is mondjam – az élet nagyon hangsúlyosan ajánlja ezt a lehetőséget. Egyébként az átlag európai keresztény életében csakugyan ritkán fordul elő ilyesmi. A koptokat pedig, akik vállalták a halált a hitükért, tisztelem. Azokat is megértem, akik nem merik ezt hasonló helyzetben. Ez nagyon mélyről fakadó, belső döntés lehet csak, és szerintem amíg nem akaratán kívül keveredik valaki bele, mint aki jár egy úton, és boldogan letérne a közeledő veszély elől, csak nincs olyan kitérő, amit becsülettel vállalhat, addig tilos is beleugrania. Van hülye mártír is, igen. Viszont ez nem azt jelenti, hogy CSAK hülye mártír van.

  • tolerancia says:

    “…A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek,…”

    “5. A keresztények hajnalban gyülekeztek össze, valószínűleg azért, mert utána munkába kellett menniük (a vasárnap csak Konstantin idején lett szabadnap). Aztán este megint összegyülekeztek, hogy közösen fogyasszák el agapé-vacsorájukat. ”

    A levélben nincs szó vasárnapról, lehet, hogy nagypénteket nem ünnepelték anno?

  • tolerancia says:

    Kedves Erzsébet!

    Nagyon szép az idézet, amit választottál.

    Tapasztalatom alapján, hogy ki tartja önmagát kereszténynek ezen a ponton eldől:
    Lukács 10/5; 24/36

    Minden jót neked!

  • Gergely Erzsébet says:

    “Tapasztalatom alapján, hogy ki tartja önmagát kereszténynek ………………”

    Csak egy rövid megjegyzés hozzászólásodhoz Tolerancia. A poszt és a kommentek
    csapásvonala nem az, hogy önmagát kitartja kereszténynek, hanem hogy a kívül –
    állók kit tartanak annak.

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………………………. Tolerancia. …………..”

    Bocsánat, javítom figyelmetlenségem:

    “…………………………………. tolerancia. …………..”

  • tolerancia says:

    Békés napot Erzsébet!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum