Mitől lehet az egyház újra releváns?
Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.
Az értelem sabbatja
Sok évvel ezelőtt részt vettem egy nemzetközi filozófiai műhelymunkában, amelyre teológusként kaptam meghívást. A műhelyben egy-két teológuson kívül keresztény filozófusok voltak jelen, akik egy része a kontinentális filozófiai hagyományt, másik része az angolszász analitikus hagyományt képviselte. Egyszer hosszas beszélgetés alakult ki arról, hogy a végső misztérium, amely előtt a filozófusnak is le kell vetnie a saruit, az ember szabad akarata-e, vagy Isten szuverén akarata. Az ugyanis mindkét tábor számára egyértelmű volt, hogy a bölcsesség szeretői szükségszerűen eljutnak végül egy ponthoz, amely fekete lyukként nyeli el az emberi racionalitást. Ez a fekete lyuk, amely makacsul ellenáll a kíváncsiságnak, vagy az emberi, vagy az isteni akarat. A református teológusok természetesen az utóbbi mellett tették le a voksukat, és a Szentírásra támaszkodó teológusként én is velük kerültem egy platformra.
Fekete ló
Az új ateista négyesfogatból (Richard Dawkins, Christopher Hitchens, Daniel Dennett, Sam Harris) immár ketten szembesültek a Visszavonhatatlan Igazsággal. Daniel Dennettről harcos ateizmusa mellett az maradt meg bennem leginkább, hogy mélyen elcsüggesztette modern korunk kiszámíthatósága. Régi álma volt például, hogy átvitorlázzon az óceánon, de iránytűvel, élete kockáztatásával, mint egy újkori felfedező, nem a mai high-tech kütyük és nyomkövetők biztonságában. Egyszer azt mesélte (ez is ide tartozik), hogy a könyvtárakban szerette mindig a keresett könyv melletti könyvet leszedni a polcról, hogy meglepje magát valami új, kiszámíthatatlan inspirációval. Hát, nem tudom, felkészült-e a mai meglepetésre, de gyanítom, ez számára mind közül messze a legmegrendítőbb. Talán a szíve mélyén valahol vágyott is rá. Kár, hogy nem vette le a polcról, vagy ha levette, nem tudhatjuk. Ha szabad mégis ilyet kívánnom: R. I. P., felebarátom!
Meg kell ölnünk Istent, hogy szabadok legyünk?
James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.
A feltámadás evangéliuma
A Tűzfal podcast harmincadik részében az evangélium másik oldaláról, Krisztus feltámadásáról beszélgetünk, és majdnem belőlünk is kiszakad a húsvéti nevetés. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Mi a legfontosabb az evangelizációban?
„Mi a legfontosabb az evangelizációban?” – tette fel a kérdést Martyn Lloyd-Jones walesi prédikátor, a londoni Westminster Chapel lelkésze valamikor a huszadik század közepén. Saját kérdésére így felelt: „A legelső és legnyilvánvalóbb dolog ez: tudatában kell lennünk a hatalmunknak és tekintélyünknek!” Ez az a válasz, amire ma nemigen gondolna a hite relevanciájában elbizonytalanodott keresztény, aki végignézte azt a civilizációs pusztítást, amit a modernitás az elmúlt két évszázadban a kereszténység társadalmi szerepében véghezvitt. Lloyd-Jones válaszát meg sem fontolná az a generáció, amely ráadásul nemrég még a posztmodern tétova ténfergését tekintette korszerűnek, és az evangelizációban is a párbeszédet, az őszintén felvállalt bizonytalanságot, meg mindenféle állító magatartás kerülését sürgette. Ez a szemlélet hihetetlenül távol került a Lloyd-Jones által képviselt magabiztosságtól. Mint ahogy az evangélium is egyre távolabb került a kortársaktól, és aztán be is zuhant valami értelmezhetetlen pszichogödörbe, ahol az egyéni identitások megerősítésének szinonimájává vált, vagyis azonossá a korszellemmel.
Elbizakodottság helyett békesség
A terveim időnként megszüntethetetlen akadályokba ütköznek. Tavaly például egy térdprobléma miatt egyetlen métert sem tudtam mankó nélkül megtenni, ezért le kellett mondanom egy külföldi konferencián való részvételemet, az összes ott tartandó előadásomat, de a rég várt válogatott mérkőzésre szóló jegyemet is másra írattam át, pedig nagyon vártam az élményt a Puskásban. Nyolc éve egy Indonéziába szóló repülőjegyemet (és az egész utat) kellett lemondanom, valamint az egész missziós programot, mert a feleségem édesapja váratlanul meghalt, egyszerűen nem lehettem távol a gyász napjaiban. Az elmúlt héten épp egy vesekő tett bizonytalanná mindent, amit terveztem, és a görcsök között Jakab híres mondása jutott eszembe: „Most tehát, akik azt mondjátok: »Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk«, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,13-15)
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK